“A járványok nem számítanak újdonságnak” – interjú Ljudmila Ulickajával

A tavaszi karantén idején Ljudmila Ulickaja, a neves írónő a könyvespolcok rendezgetése közben egy soha ki nem adott szövegére bukkant – ez a Csak egy pestis, amely 1939-ben, Moszkvában játszódik, amikor a szovjet főváros hajszál híján egy rettenetes betegség epicentrumává válik. Negyvenkét évvel később az események váratlan aktualitást kölcsönöztek a kéziratnak, amely most napvilágot lát magyarul is.

Honnan jött a Csak egy pestis ötlete?

A veszélyes betegségek, a járványok nem számítanak újdonságnak az emberiség történetében. Az sem lehet véletlen, hogy a mostani pandémia kirobbanását követően szinte minden második barátom, anélkül hogy bárkivel összebeszélt volna, három könyvet vett elő: Puskintól a Lakoma pestis idejént, Boccacciótól a Dekameront, illetve a Pestist Camus-től. Elvégre az emberi emlékezet legmegbízhatóbb tárházai mindig a könyvek voltak. A 14. század közepi, olaszországi pestisről, amely később átterjedt Európára és végül egészen az északi szlávokig eljutott, a történelmi tudnivalók csupán a specialisták számára ismeretesek, a tragédia igazi mélységét, illetve hogy az emberi tudat milyen módokon igyekezett megküzdeni vele, igazából a szépirodalom tárta fel.

Az én könyvem is erről szól. Természetesen eszembe sem jut egy sorba állítani az előbb említett nagy alkotásokkal, másrészről azonban mi, emberek igencsak megváltoztunk a fenti remekművek megszületése óta eltelt időben. Meg persze ma egy laboráns egy egyszerű laboratóriumban is jóval többet tud a pestisről, mint amennyit ezek a hajdani nagyszerű szerzők tudtak. Úgyhogy számomra az volt a feladat, hogy ezt a különlegesen érdekes utat bejárjam.

Honnan szerzett tudomást erről a régi járványról?

Ez a történet nem volt közismert a Szovjetunióban, én egy kedves ismerősömtől hallottam róla. A hölgy apja kórboncnok volt, és belekeveredett ebbe az 1939-es moszkvai eseménysorba. Egyébként már az ötvenes években is volt valami ismétlődésféle, igaz, akkor nem pestisről volt szó, hanem egy másik, „különösen veszélyes fertőzés”-ről, ahogyan a fokozottan járványveszélyes megbetegedések csoportját nevezik hivatalosan.

Ön leírja, hogyan szervezik a hatóságok a karantént: a kórházi főorvos fölhívja az egészségügyi minisztert, az NKVD, a „belügy” pedig jószerével az utcáról elvisz mindenkit, aki érintkezésbe került a betegekkel. Világos, hogy mások az idők, mások a módszerek, de lát-e valamilyen párhuzamosságokat mindazzal, ami most zajlik?

Nézze, semmilyen nyitottság nem volt se akkor, se most. Azt mondanám, hogy most valamivel érdekesebb a dolog: a hatalom részéről teljes a zavarodottság. Nem tudom, fölfigyelt-e rá, hogy a kormányzók most először kaptak lehetőséget önálló döntések meghozatalára. De nem a nyitottság, hanem a hatalom zavarodottsága miatt.

A műben azok számára, akik a fertőzöttekkel együtt vannak a kórházban, afféle féligazságot találnak ki, hogy ne törjön ki a pánik. Ön hogyan tekint a féligazságra egy ilyen szituációban?

Nem könnyű kérdés. A mi nagy népünk – ezt a „nagy”-ot a leghalványabb irónia nélkül mondom – hozzá van szokva, hogy az igazság sosem mondódik ki. Az embereknek csak nagyon kicsiny része rakja össze az igazságot – azok, akik képesek önállóan gondolkodni. Márpedig ilyenekből sosincs olyan haj de sok. Egy olyan országban, amely a totális hazugsághoz van szokva, még a féligazság is kimondottan vonzónak tűnik. Kiszámíthatóbb.

És azokban az időkben hogyan reagáltak az emberek a szóbeszédre, hallomásra, kósza hírekre?

Erre nem tudok válaszolni. Én azért az emberek azon körébe tartozom, akik képesek elemezni az információkat, tudnak újságot olvasni, kiolvasni azt, amit a hatalom el akar titkolni. Sajátos művészet. Ön is tudja, mi volt a legfontosabb mítosz a Szovjetunió idején: ellenségekkel vagyunk körbe véve, és mind föl akarnak falni minket. Ennek a mítosznak az utórezgései ma is tartják magukat. Akkor az volt a szóbeszéd, ami az ennivalóért való sorban állás közben hangzott el. A mai szóbeszédek a legkülönfélébb és ellentmondóbb információkon alapulnak, amikből rengeteg van. Reális képet alkotni a világról mindkét esetben igen bonyolult.

Ma minden – a munka, az élet, a kapcsolatok – érzékelhetően törékennyé vált. Változtak-e az emberek, akikkel tartja a kapcsolatot?

Nem, a legkevésbé sem. Az én baráti köröm erős, mint a vasbeton. Túl sok mindenen mentünk keresztül együtt ahhoz, hogy egy ilyen apróságon, mint a karantén, elbukjunk.

Mit tanácsolna a 20–30 évesek nemzedékének? Hogy lehet elkerülni a pánikot a pandémia idején?

Micsoda, gyerekek, pánikoltok? Féltek, hogy elveszítitek, ami magától hullott az öletekbe? Hát hiszen az életnek az a lényege, hogy az örömök, az élvezetek mellett sokféle próbatétel is van benne. Micsoda szerencsétek van, hogy egész eddigi életetek nagyobb megrázkódtatás nélkül telt, háborúk nélkül: az afganisztáninak 1989-ben, a csecsenföldinek 1996ban vége lett. És Isten adja, hogy a koronavírusnál ne érjen nagyobb csapás titeket. Az el fog múlni. És a legérdekesebb utána kezdődik majd. Ezt az UTÁNÁ-t pedig már ti csináljátok. Járjatok sikerrel!

Szergej Szdobnov, Esquire
(fordította Morcsányi Géza)