Vida Gábor: A bukfenc (részlet)

A bukfenc
erdélyi folytatásos 

1. A gyár Egy zimankós februári napon, 1988-ban Tamándi Lőrinc, akit a barátai egy régen látott westernfilm ürügyén – bár ennek alig van jelentősége – Lorenzónak szólítanak, elindult a munkahelye felé. Még nem töltötte be a huszadik évét, kissé zúg a feje, napok óta nem tud kikeveredni az ivászatból, mert újabb és újabb cimborák érkeznek meg a román hadseregből, és ezt meg kell ünnepelni. A nagyobb alakulatokból csoportonként engedik el az embereket, napok telnek, mire a távolabbi helyekről valaki hazavergődik, Bukarest, Konstanca, Topraisar, Caracal, Babadag, Vânju Mare, Buzău, Plenița, gyalogság, tüzérek, tankok, repülők és főleg diribau,* a hírhedt Duna- csatorna, a bukaresti metró vagy a Casa Poporului, és vannak közöttük egészen szörnyű helyek, ne tudd meg! Ezek közt ő toronymagasan áll, ejtőernyős volt, de sosem ugrott, nem volt rá üzemanyag, és olyan nagyon nem is akarta. Románia nagy ország, a vonat lassan jár, távolsági busz alig van. Amint leszáll valaki az állomáson, és kopott fabőröndjével a gesztenyefák alatt a központ felé indul, a rémhírek gyorsaságával ér el a suttogás a Nájlon nevű kocsmába, amit egyesek affektálva Nejlonnak  ejtenek, jön Laci, Sándor, Tamás, néhány régi cimbora már ott áll az ajtóban, kikerülni ezt nem lehet, ott van a kút, a mozi, a kocsma és Vasile Goldiș* mellszobra, hát kötelezően meg kell inni egy huszárdecit, addig a kedves, anya és apa várhat. Leteszi az érkező a bőröndöt a fal mellé, megölelik, meg is ropogtatják, hogy megemberesedtél, ecsém vagy komám, és már töltenek is. Így jöttek meg a nagyapák a háborúból, így az apák az ötvenes években, amikor még három évet tartott, aztán a hatvanasokban, amikor kettőt, és most így jövünk mi is, amikor már csak másfél év, rövidebb egyre, mégsem lett könnyebb. A lényeg nem változik, suhanc megy el, férfi jön haza, innentől már lehet nősülni, de van olyan is, aki sosem érkezik meg, pedig nincs háború, de bármikor lehet, a sereg veszélyes üzem, és talán meg sem akar nősülni mindenki. Az élet nagy története ez, mindig erről fognak beszélni, akik átélték, visszatér, mint egy rossz emlék, üres már a bőrönd, és nehéz. A börtön, a sereg és a kórház, ez a három legfontosabb férfitörténet a huszadik században. A börtön szégyen, a kórház szomorú, a katonaság vicces. Aki nem így meséli, az hallgat róla. Aki szívesen mesél a seregről, az rendszerint szakács volt, a parancsnok sofőrje vagy kazánfűtő, mintha a seregben végig ettek, autóztak és melegedtek volna, pedig ennyi étel, benzin, fűtőanyag a román hadseregben sosem volt. Aki viszont túl sokat kúszott a birkaszaros gyakorlótéren, az csak ritkán meséli, hogy milyen, de hogy egy kósza lövedék pontosan a budit robbantotta fel, azt mindenki saját szemével látta, mióta messzehordó tüzérség van, ez mindig újra megtörténik, mint egy oktató rémfilmben. Nincsen ezzel baj, a második huszárdeci után már mindenki vidám, kövér és elégedett, este jöhet majd a folytatás. Isznak a hősökre, a bátrakra, a szerencsésekre és a vesztesekre is, menjünk aztán majd futballozni, de nem mennek, egy életre kiszaladgálták magukat, azt gondolják. A Nájlon az örök helyiség, mióta feltalálták az amerikaiak a műszálat és a harisnyát, az elegancia szimbóluma, volt ez régebb finom vendéglő is, de már kocsma csak, egyen mindenki otthon. Megyünk a Nájlonba, mondták a magyarok és a románok, ez a szabadság meg a boldogság összefont metaforája. A falak füstösek, a székek, az asztalok kopottak, a poharak csorbák, aki nem kedveli, mehet az Intimbe, az is épp ilyen, bár kissé nőies a neve miatt, legalul van a piac, a fapados, La Piața, ezek alkották a híres Bermudaháromszöget, amelyben sok becsület süllyedt el, és még több házasság feneklett meg, annál nagyobb veszedelem nincsen, nem is beszél róla senki.

Városunkban vagy bort készítenek, vagy pálinkát főznek mindenből, alapanyagok és módszerek változnak, az eredmény általában biztos. Este még esküsznek rá, hogy ettől nem fog fájni senkinek a feje, de bizony fáj, és rendszerint holnap is fájni fog, mert kutyaharapást szőrivel szokás gyógyítani. El is gondolkozik Lorenzo, ezt vajon románul hogy lehet pontosan mondani, de nem jut eszébe, pedig a románok is olyan szorgalmasan isznak, mint a magyarok, a népek sorsközössége már csak ilyen, pálinkának, sörnek, bornak egy a hangja. Végigsétál a széles, néptelen főutcán, megigazítja fején a bundasapkát, próbál nem katonásan lépkedni, pedig másfél év alatt egészen belejött, ezt az egyet megtanították rendesen, mindenkin látszik, aki végigcsinálta, soha nem lép már úgy, mint azelőtt. Ha tisztet lát, mert akkoriban sok katona jár az utcákon, érzi még rándulni a tisztelgésre induló karját, de már idejében megfogja a mozdulatot. Apa nehéz kabátját hordja, a sajátját kinőtte vagy kihízta, és télen fel kell öltözni, sehol sem fűtenek rendesen, és nem tudni, mennyit kell várakozni, vagy mire és hiába. Csúnya ez a kabát, mondta Anya, és büdös, mint egy agronómus, Gyula szomszédra célzott, akinek szintén ilyen kabátja van, istállószagú, de neki a szakmája miatt, durva posztó, két sor gombbal. Lorenzo szerette a súlyos kabátokat, az ilyentől erősebbnek érzi magát az ember, és jól áll a válltömés, mert ő sportos. Kék szem, homokszínű haj, se nem szőke, se nem barna, erős szálú. Magas fiatalember, a tornasorban is mindig elöl állt, a seregben a golyószórót vitte, két kilóval nehezebb, mint a puska, de legalább pontos, mondta a sebhelyes arcú kiképzőtiszt, sovány vigasz ez, bár a hosszú csövű, talpas jószág valóban pontosan hordott, és Lorenzo szerette a pontosságot. Annak sem örült, amikor az éleslövészetek végén a maradék töltényeket nekik kellett ellődözniük, olykor ezernél is többet, az volt ám az igazi fejfájás, három napig nem is hallott szinte semmit, és amikor tisztulni kezdett a fül, mintha díszlépést vert volna valaki a fejében. A lövészetek után, amikor felszedték és megszámolták az összes töltényhüvelyt, az egész lőtéri őrség lerészegedett. Măi, Lorenz, mă,* sóhajtotta mindig a tiszt, akivel egész jó viszonyba került, bár az sehogy sem értette, miért nem akar tiszti iskolába menni, magas, karcsú, intelligens, szőke férfi, az Isten is katonának teremtette, pontos, következetes, határozott, jó volna felderítőnek, oda nem hívnak akárkit, ám ez vissza akar menni a gyárba, egy rajzasztalnál akarja leélni az életét, vagy egy satunál, itt már mindent tud, ami fontos, ott még semmit. A tiszt ilyenkor berúgott, párszor még hátba vágta, azután leült egy kopott vasasztalhoz, motyogott magában sokáig, lehajtotta fejét, és elaludt. Három órát aludt ilyenkor mindig, közben Lorenzo is tudta, hogy most szabad, nem kell beszélgetni vele ma már többet, úgyis mindjárt hajnalodik.

A főutca végében magasodott a gyár, a főutca egyenesen odavitt, a kevés műemlékgyanús épület után – városháza, posta, rendőrség, kórház – földszintes házak következtek, egyre kisebb házak, egyre nagyobb kertek, azután a blokkok, titokzatos rendben és lehetetlen számozással, ahol az út ráfordul a folyó fölött repedező, magas betonhídra. A gyár felé az utolsó szakaszon kiszélesedik az aszfalt, baloldalt épült az emeletes munkásszálló, ami sosem készült el, mögötte bányató, méregzöld, büdös víz, partján a Bodega, pléhből és deszkából, előtte fordult meg a busz, amíg járt még. Üzlet is volt régebben, azután elfogyott az áru, sört árulnak és vodkát, ám csak reggel tíz után, mert ez a törvény, és amikor éppen van, pótkávét mérnek és teát, de azt egészséges ember nem szokott kérni, csak a nők, és emlékszik még mindenki, hogy volt egy apró török ibrik, abban főtt a legjobb kávé, amit ki kellett érdemelni, mert Viorica néni szíve nem dobogott akárkiért csak úgy.

A hegesztett gyárkapu tetején hatalmas vörös csillag, a figyelmes szemlélő rozsdásnak látta, mellette a szocialista Románia színesre festett címere, sárgákkal és vörössel, ezt évente restaurálták, a másik oldalon pedig sarló és kalapács, azon se lehet pontosan tudni, hogy a rozsdát oldották festékkel, vagy a festéket rozsdával. Az emeletes irodaépület olyan, mint egy iskola, tetején a Pártot és a Főtitkár Elvtársat dicsőítő hosszú felirat, nap süti, vihar tépi, de bőszen ellenáll. A kapu másik oldalán a régi műhelycsarnok, ott vannak az esztergák és a marógépek, az ablakokon sűrű drótháló és évszázados por, sem ki-, sem pedig belátni nem lehet, ám a zaj egyenletes, mintha méhkas zöngene. Hátrébb az udvaron a kohók csarnoka, fölötte a kémény, a kovácsok, a hegesztők, a bádogosok, a köszörűk, minden sorban, a macskaköves udvaron fényes sávok vezetnek át a kaputól a hosszú, keskeny műhelyek bejárataihoz, amelyeken teherautó is befér, de többnyire csak egy szűk ajtón járnak be és ki, leghátul vannak a raktárak, a vasúti rakodó rámpája meg az ócskavas, nagy halom szivárványos vasforgács rozsdásodik az eső meg a harmat alatt.

Arra már kevesen emlékeztek, hogy amikor bizonyos Mayer és Weiß urak a homoktúrzás és a mocsár között megalapították a kovácsműhelyt – melyik a zsidó és melyik a német, ma már nem érdekes –, a város még falu volt, és mindenki a földet túrta. De a két úr gondolt vagy tudott is valamit a vasról, hogy az majd kellhet, ebből támadt a gyár, amelyet bő száz évig – kisebb megingásokat leszámítva – egyenletes fejlődés jellemzett, ha nem is gyártottak mindent, de tudtak volna, így emlékezik rá mindenki, és akkor erre szövetkeztek. Ők is jöttek valahonnan, amikor annak volt az ideje, alkalma és lehetősége, mikor a gányók ezen a vidéken a dohány termesztésében vitézkedtek leginkább, máshoz nem igazán értettek, és nem is akartak, ha volt jó termés, dőzsöltek, ha nem volt, éheztek, ilyen egyszerű a világ. Mayer és Weiß urak nem kapáltak dohányt, csak szívták, és eszközöket készítettek a műveléshez, patkót, ekét, kapát, és főként álmodoztak a vasról meg az acélról, hogy majd a modernizáció megold minden gondot, és az összes problémának a végére jár. Meg is tettek mindent, hogy tehetséges fiú vegye át a műhelyt, és jóravaló iparos vagy kereskedő családból származó feleséget szerezzen magának, akivel a bennvalót gyarapítani lehet, herdálni pedig nem szabad, maradjon mindenki itthon és dolgozzon, amit tud és amit lehet, ilyen a család, ebből támadhat majd a dinasztia. A sírból is vissza fogok jönni, ha valaki nem becsüli meg magát, mondta állítólag Weiß úr, amikor a végrendelkezés idejét elérkezettnek látta, de az ügyvéd lebeszélte, nem lesz a kitételre szükség, nem is mutat jól.

Aztán mégis elérkezett az a korszak, amikor a fejlődés egyenes vonala megtört, mert államosították az egészet, ez volt az első megroppanás. Mayer és Weiß urak utódai eltűntek a történelem színpadáról, állítólag tiltakoztak vagy ellent is álltak valaminek, bár leginkább feltételes módban, ki Auschwitzban, ki a Gulagon végezte, nem ugyanaz, de a végeredményt tekintetbe véve nagy különbség nincsen, bár az ideológiák sűrűn változnak, nem relativizálás ez, hanem egyik a másiknak volt okszerű és vonalas vagy vonalszerű folytatása. Híresztelték az okosok azt is, hogy véget ért a történelem, vagy hamarosan véget fog érni, ez a dolga, csak nem vettük észre, mert buták vagyunk, vagy nem akarjuk érteni, hogy véget kell neki, más dolga nincsen, mert lineáris a szerkezete.

* Diribau (ném. D. R. Bau): munkaszolgálat.

* Vasile Goldiș (1862–1934) aradi politikus, a Román Nemzeti Párt tagja.

* Hej, Lorenc, hej!