Szvoren Edina: A gyehenna feliratú szalvétáról (részlet)

A kétszázharmincegyedik lapszus

Solt gyerekére kellett vigyáznom. Előző nap taggyűlés volt – ittunk, preferánszoztunk –, elég későn feküdtem le, így amikor csöngettek (magyarázat helyett mentség, MHM), még ágyban voltam. Semmire nem emlékeztem a lefekvésem körülményeiből, álomtalanul aludtam, és a Soltnak tett ígéretem is kiment a fejemből. Feltúrtam a hajam, magamra kaptam valamit, és szaladtam ajtót nyitni. Solt nem tag, de azt tudja, hogy én tag vagyok (az első nő, akit felvettek az egyesületbe), és néha azt gondolom, hogy Solt be szeretne lépni, mert azt hiszi, a volt felesége is belépett vagy be akar lépni. Kilenc múlt. Úgy tettem, mintha réges-rég fent volnék. Solt nem maradt sokáig, zaklatottnak láttam. Kezembe nyomott egy negyvennyolc darabos Caran d’Ache ceruzakészletet (az ágyamból kiugrasztva szögletes pizzának hittem), és ment is. A lányát már megreggeliztette, mondta a kapuban. Az egyesületben épp ez volt a példánk a rossz szülői lelkiismeretre: méregdrága ceruzakészletek. Kétkezes használatra tervezett famarkolatos, fényálló ceruzák.
Solt lányát rég nem láttam, és meglepett, hogy van egy kis tokája. Persze nyúlt is sokat. H. tevékeny, okos lány, aki órákon át el tudja foglalni magát, a jelenléte mégis kifáraszt, mert hangosabban beszél a kelleténél – már-már azt mondanám, a koránál. Mintha örökké egy szószéken állna. Azt mondja például, azért nem szereti a nevét, mert a hetéra szóra hasonlít. Három szótagú, ez igaz, de én nem hallom hasonlónak. Solt lánya meglepően sok szót ismer, a neve csepülése pedig az egyik legnevezetesebb mutatványa. Van, hogy nem a hetérához hasonlítja a nevét, hanem a kimérához, és azzal, hogy időről időre mást nevez meg a viszolygása okaként, képes összezavarni a felnőtteket. A felejtés mindenhol ott van. Én legalábbis egyre kevésbé tudom, mi a különbség hetéra és kiméra közt.
Emlékeztettem, hogy korábban már vigyáztam rá: akkor hatéves lehetett. Ő annyi soha nem volt, vágta oda hetykén. Megmutattam, hol a vécé, a konyha, a kutyakennelből kialakított hátsó terasz, közben az üres műanyag stampedlit, ami a tükör alatti polcon hányódott, a tenyerembe rejtettem. A konyhában beletúrt a húszzsebes fali rendszerezőmbe, amit a piacon termesztőzsebeknek árultak, fűszernövények csíráztatására, de én a jegyzeteimet tárolom benne, mert újabban nincs időm foglalkozni a kerttel. Solt lánya kérdés nélkül kihalászott belőle egy jegyzetlapot, fölolvasta, hogy HŐÁLLÓ KESZTYŰ, mire én kikaptam a dundi kezéből, és gyorsan visszatettem a helyére. A hálószoba ajtaját behajtottam, hogy ne lássa, vetetlen az ágyam. (A kispárna, amit néha EE-nek képzelek, a szőnyegen hevert.) Nyíltan megmondtam neki, hogy nincs időm, jegyzőkönyvet kell írnom. Nem érdekelte, milyen jegyzőkönyv ez, minek vagyok a tagja, talán nem is hallott az egyesületről, csak bólintott, felgyűrte a kardigánja ujját (egygombos sárga kardigán, nekem is van ilyen), az íróasztalomhoz telepedett, a cipőjét pedig araszoló lábfejmozdulatokkal letúrta magáról. Azt mondta arról a szószékről, hogy az apja orvosi vizsgálatra van előjegyezve a B. utcai mérőállomáson. Hogy most azért kell rá vigyáznom, mert az apjának időpontja van. („Mostan.”) Úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a B. utcai mérőállomásra járni, a mappáimat pakolgattam, hogy helyet csináljak H. cókmókjának az asztalon, közben arra kellett gondolnom: lehet, hogy Solt ezért (és nem a felesége miatt) akar belépni. Tag akar lenni, hogy felvértezze magát.
Éppen a B. utcai mérőállomáson történt, nem sokkal a tagsági meghallgatásom után, úgy öt évvel korábban, hogy vitát kellett kezdeményeznem a túlvilágról. Nem tetszett a téma, de az instruktorom, Kenyeres, aki akkor már fél éve tag volt, ragaszkodott hozzá, és én megértettem, hogy ez lesz a beavatásom. Ahogy megbeszéltük, kiválasztottam néhány alacsony sorszámú, rossz állapotú beteget, várakozás közben pedig beszédbe elegyedtem velük, mialatt Kenyeres a háttérből figyelt. Meglepett, milyen sokan hisznek a túlvilágban úgy, hogy Istenben képtelenek hinni. Egyidejűleg mindig csak egy emberrel állhattam vitában, ez volt az egyesület, illetve Kenyeres kikötése – valamiféle metodika, ami engem akkor megnyugtatott, pedig azóta többször is előfordult, hogy egyszerre több emberrel folytattam szimultánvitát. Ilyenkor nem frontot képeznek velem szemben, nem „egy követ fújnak”, hanem külön-külön mindnek van álláspontja. Persze az egyesületen kívüliek a véleményt nevezik álláspontnak, a responzoriális huzakodásokat vitának.
Bevonszoltam a zöld babzsákot a régi kutyakennelből – a gyerekek, mondtam Solt lányának, szeretni szokták. Míg ő a ceruzakészlete tálcáival vacakolt (a ceruzái beragadtak a fatokba; az egyik kibillent a vápából, hegye az oldallemezbe szúródott), kerestem neki papírt. Ahogy aztán átpörgette a köteget, láttam, elégedetlen a viharvert fénymásoló papírjaimmal. Némelyik hátlapján egyesületi táblázatok voltak; egy dühös SEREGSZEMLE felirat; preferánsz-kontók fokozatosan balra csavarodó számoszlopai, Elígiusz egy szép levezetése, sőt régi tagfelvételi kérelmek is (Egri Eszteré, a Sárai házaspáré, meg egy újdonsült tagé, aki RMFH-kutató, és mindig csak egyetlenegyet bólint). H. minden átmenet nélkül rajzolni kezdett, mintha lenne egy szerve, amiben képek gyűlnek, és amit időről időre ki kell ürítenie. Legutóbb, hatévesen még dominóvárakat épített reggeltől estig, dominóvárat az íróasztalom alá, a pianínóm húrszekrényébe. Most halvány segédvonalakat fektetett a papírra az egyik szürke spektrumról kiválasztott ceruzával, amit előtte megszagolt. Caran d’Ache, mondta fennhangon. (Nagyothall?) A kiejtése franciás volt, de eltúlozta mind a raccsolást, mind az orrhangzós szótagot, közben engem nézett. Érthetetlen erősségű ellenállást ébresztett bennem a viselkedése. Neheztelek rá, gondoltam, mert beletúrt a termesztőzsebekbe. Máskor ne túrjon bele.