„A női minőségeket, női értékeket rendszeresen és minden eszközzel hangsúlyozni kell”

Kiss Edina-interjú

Kiss Edina novelláiban a női lét mindennapi kérdései, a család, a párkapcsolatok, az önazonosság és a változás lehetőségei kerülnek fókuszba. A Lány a cseresznyefán érzékeny, mégis határozott történeteiről, a női tapasztalatokról és a novellák születéséről beszélgettünk a szerzővel.

A Lány a cseresznyefán novellái erős érzelmi töltettel dolgoznak. Hogyan születik meg egy történet? Van egy konkrét élmény vagy kép, amiből elindulsz?

Nekem fontos, hogy a téma megszólítson, vagyis élményből, kíváncsiságból induljon el bennem a folyamat. Maga az írás is lehetőség arra, hogy egy témában mélyebbre ássak. A saját élményből és megfigyelésből a képzelet segítségével lesz új, koherens történet, vagyis fikció. Nehezen írok „megrendelésre” vagy „megadott témára”.

A kötetben fontos szerepet kapnak a szimbólumok – vannak olyanok, amiket szívesen kiemelnél?

Szeretek szimbólumokkal dolgozni, mert azt gondolom, hogy a szimbolika vagy számmisztika mélyebb rétegeket mozgat meg bennünk. Nem feltétlenül tudatos szinteken, de működésbe hozhatja az erőforrásainkat, hat a megéléseinkre akár kollektív, akár egyéni szinten is.

Ebben a kötetben is sok szimbólum található. A legerősebb talán a gyümölcsfa és a nő kapcsolata, ami szándékosan célozza a szakrális értelmezést: a termékenység/fejlődés és a bűn/szégyen félreértelmezett analógiáját. A 33-as szám is fontos a kötetben. Több karakter is 33 éves, a 33 forgás című novella pedig nemcsak a Krisztusi korra, hanem a bakelitlemez fordulatszámára vagy éppen a misztikus dervisek forgó táncára is utal. A tánc, a szerelem, a szédülés, a szent spirituális mámor és egyben a megváltás állapotára.

Ezen kívül a pillangó, a baba-/bábállapot is meghatározó szimbolika, ahogyan a vörös (vér) és kék színek dominanciája is. Gyakran emelek át a folklórból is szimbólumokat, és transzformálom azokat, mint pl. a hétkarú óriásokat vagy a tűzgömböt mint medált.

Nagyon fontosnak tartom, hogy mindig az olvasó/befogadó pillanatnyi állapotán múlik, hogy ebből mi és hogyan kerül felszínre. Ez az értelmezés már az irodalomterápia irányába mutat.

Erős hatásnak tűnik a nyolcvanas évek vége, valamint a szülővárosod, Dunaújváros világa. Miért éppen ez az időszak és közeg vált ennyire meghatározóvá számodra? Mennyiben tekinthetők ezek a történetek személyes emlékekből táplálkozó fikciónak?

A történetek csak nyomokban táplálkoznak személyes emlékekből. Ebben a kötetben a legtöbb saját emlék a Hétkarú óriásokban van, de ott is bőven teret kapott az írói képzelet.

Ebben a novellában kísérletet tettem arra, hogy emléket állítsak szülővárosomnak, Dunaújvárosnak és a Dunai Vasműnek. Többéves hanyatlás után 2025 nyarán végleg bezárták a Vasmű kapuit, ami a város és a városlakók identitásában is fontos töréspont, megannyi emléket, dicsőséget, fájdalmat és kérdést hagyva maga után.

Én Dunaújváros „aranykorában”, a 70-es, 80-as években voltam gyermek és fiatal felnőtt, ez a novella mégsem az én felnövéstörténetem, hanem több generációé is. A mi családunk megannyi személyes szálon is kötődött a város és a gyár életéhez.

A kötet vizuális világa nagyon karakteres. Milyen volt a közös munka Kisteleki Dóra illusztrátorral? Az elkészült novellákhoz születtek a képek, vagy inkább párbeszéd alakult ki szöveg és illusztráció között?

Kisteleki Dórával évek óta, gyakorlatilag már az első kötet születésétől együtt dolgozunk. Szeretem Dóri művészi megfogalmazását, komplexen értelmezett életfelfogását, ami nem hazudja el a nehézségeket, de mindig sejteti a reményt, a titkokat.

Mindig a szöveg, a novella ihleti az illusztrációt, viszont az első tervek után beindul egy interaktív energia a szöveg és az illusztrációk között. Minden kötet születése alatt összeülünk, és közösen alakítjuk ki a kötet vizuális atmoszféráját. A szerkesztők mellett Dóri az, aki már az első vázlatoktól ismerkedik a novellákkal.

Te magad biblioterápiás írásoknak tartod a novelláidat? Ha igen, szerinted mitől válhat egy irodalmi mű gyógyító vagy támogató erejűvé?

Szerintem a legtöbb szöveg működhet biblioterápiás szövegként. A szakemberek gyakran még újságcikkeket vagy dalszövegeket is használnak terápiás céllal. A lényeg az, hogy az olvasóban/befogadóban elinduljon egy mélyebb értelmezés, önismereti konklúzió vagy más olyan nézőpont, ami korábban nem volt benne az egyéni értelmezésében, megéléseiben. Több visszajelzést is kaptam már arról, hogy a novelláimat önismereti műhelyekben, olvasókörökben vagy oktatási intézményekben terápiás céllal használják. A novella mint kisprózai műfaj praktikus a csoportos vagy egyéni folyamatok támogatására, hiszen tömörsége, rövidsége miatt akár egy ülés alatt is feldolgozható a teljes szöveg. Én magam is nagyon hasznosnak tartom a művészetterápiás folyamatokat, hiszen ezekkel az eszközökkel komplexen hatunk a befogadó/alkotó ember lelki, szellemi és fizikai növekedésére is.

Bondár-Andor Kata szerkesztő szerint ez egy „kifejezetten női kötet”. Szerinted mitől lesz egy mű valóban női irodalom, illetve fontosnak tartod ezt a kategóriát?

Fontosnak tartom a női irodalmat, mint minden olyan törekvést, ami a nők másfajta megéléseivel foglalkozik. Sajnos még mindig férfiorientált társadalomban, patriarchális világrendben élünk, ahol a női minőségeket, női értékeket rendszeresen és minden eszközzel hangsúlyozni kell ahhoz, hogy a nők az elnyomott státuszból egyenrangú szintre emelkedjenek. Ez a kötet is sok kérdést vet fel a nők lehetőségeiről és az őket érő akadályokról. Gyakran elhangzik az a vélemény is, hogy pont az lenne a lényeg, hogy ezekről a témákról férfiak is olvassanak, ami nem rossz gondolat. Viszont én abban is problémát érzek, hogy mi, nők sem vagyunk tisztában a jogainkkal, lehetőségeinkkel és a rólunk alkotott hamis, tudatosan deformált „nőképpel”.

Van olyan érzés, gondolat vagy felismerés, amelynek különösen örülnél, ha elkísérné az olvasót a könyv elolvasása után?

Örömmel töltene el, ha a kötet olvasása után kérdések, felismerések fogalmazódnának meg az olvasóban arról, hogy milyen életet él. Mer-e tabuktól, előítéletektől, szégyentől és társadalmi elvárásoktól mentesen élni?

Mezősi Péter