Túlélésről és szerelemről a láger világában – Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás

Eddy de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így megmentheti az asszonyt Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba induló vonatra terelték. Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, majd írni kezdett.

A szerzőről
Eddy de Wind (1916–1987) zsidó származású orvos és pszichiáter. Ő volt az utolsó, aki zsidóként orvosi diplomát kaphatott a hollandiai Leiden Egyetemen. A westerborki gyűjtőtáborban ismerte meg Friedelt, akit a táborban feleségül is vett. Mindkettejüket deportálták Auschwitzba. Eddy a 9-es barakkba került, ahol a lengyel foglyok ápolójaként állították munkába, Friedel pedig a 10-esbe, ahol orvosi kísérleteket végeztek. De Wind 1945 nyarán tért vissza Hollandiába, ahol újra találkozhatott szerelmével. A háború után elvégezte a pszichiáter szakot. Pszichoanalitikusként a súlyos háborús traumák kezelésére specializálódott. Már 1949-ben megjelenik a témában írt alapműve, a Szembenézés a halállal, amelyben először írja le a koncentrációstábor-szindrómát.


A kötetről

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Ami továbbá unikálissá teszi, hogy a holokausztkutatás jelenlegi állása szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak. Ez eredményez olykor pontatlan adatokat és túl közeli elbeszélői perspektívát, ahogy arra a kötet fordítója, Alföldy Mari az utószóban is utal, a hitelesség jegyében a téves információkat is megtartandó. De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja. Az eredeti művet New Yorkban állították ki.

Egy szerelem különös keretei

A tényirodalmi, olykor hamisítatlanul dokumentarista, és szekvenciális, az események lejegyzésének közelében, lépésről lépésre előrehaladó narratíva mellett azonban mindenekelőtt a könyv azon részét szeretném kiemelni – és véleményem szerint e kötet csúcspontja –, amely Hans (ez Eddy fiktív neve a történetben) és Friedel szerelmét jeleníti meg, egy igazán szívszorító és unikális kapcsolatot, ami – a már korábban is említettek szerint – ugyan még a westerborki gyűjtőtáborban, a közös orvosi-ápolói munka folyamán mélyül el és alakul házasságá, ám a kézirat második felében kezd csak igazán sűrű leírásokban megelevenedni, a reménytelenség kellős közepén, már Auschwitzban, egyrészt az önmagáról egyes szám harmadik személyben beszélő szerző lírai jellegű bekezdései, másrészt szó szerint beidézett levelek formájában, ezzel fokozva az olvasói érintettség mértékét. A nonfictionbe beszüremlő, stilárisan megemelt részletek révén szinte hihetetlen módon látjuk azt a jelenséget, miszerint az életbe vetett hit, a remény egy különleges formája, a szeretet mindent átható és legyőző érzése, az összes emberi pusztítás és kegyetlenkedés ellenében hatóan, a koncentrációs táborban is jelen van, noha rendkívüli erőfeszítésbe került azt fenntartani.

„És ha a saját blokkjuk ablaka előtt állva egymást lesték, az elérhetetlen másikat, és nézték az elérhetetlen hegyeket, úgy érezték magukat, mint a paradicsomba vágyakozó emberpár, pedig ki sem űzték őket onnan, mert soha nem is voltak ott. Egy nagy sóhajtás, és a lelkek elhagyták a leláncolt testet, és ellibbentek a homályos messzeségbe. Ilyenkor néhány pillanatig nem létezett a láger, eltűntek a szörnyűségek, a szögesdrót és a fal. A lelkek egyesültek egymással és a mindenséggel, a folyón és a mocsarakon át elúsztak a csodálatos ígéret földjére a horizonton. Akkor egymásra néztek, és az a szó jutott eszükbe, amit nem mondtak ki, de mégis meghallottak egymástól az őket elválasztó távolság ellenére. »Mikor?« Mikor csillapul sóvárgásuk a szabadság után, a szabadon megélt szerelem után? Együtt szabadnak lenni: ez elképzelhetetlennek tűnt, és iszonyatos félelmet éreztek, amikor az őket fogva tartó haláltáborra gondoltak. Amikor a képzelet abbahagyta a szárnyalást, és a tudat visszatért a blokkba, az ujjaik görcsösen kapaszkodtak a hálóba, a kezük erősen markolta a párkányt, mintha egy végső erőfeszítéssel össze akartak volna törni valamit, ami útjukat állta.”

Ennek az sem mond ellent, hogy amint az a de Wind család főszöveghez fűzött utószavából kiderül, „a közös szenvedés, a traumákból fakadó fájdalom végül túlságosan megterheli Eddy és Friedel kapcsolatát: 1957-ben, Auschwitz felszabadulása után tizenkét évvel elválnak”.

Fotók a könyvből

A fiú az apáról, azaz Melcher de Wind Eddy de Windről és a családot érintő traumáról:
„– Auschwitz mindig ott ült velünk a konyhaasztalnál – mondta anyám, amikor először beszéltünk vele az Auschwitz, végállomás új kiadásáról. Igaza volt. Auschwitz mindig ott volt. Apám történeteiben, és ott volt pszichiáterként végzett munkájában. De inkább burkoltan. Például abban, ami nem létezett: apám családja. Vagy láthatatlanul, a félelem képében, amely kísértetként mindig ott bolyongott a házban. Soha többé Auschwitzot, ez volt apám számára a legfontosabb ok, hogy miután a németek elhagyták a tábort, tovább éljen és lejegyezze a történetét. Az Auschwitz, végállomás több mint személyes beszámoló; bepillantás egy kegyetlen világba, amely tulajdonképpen mindig rejtve maradt csaknem mindenki előtt. A történet révén Auschwitz újabb beszélgetések témája lehet, ami lényeges dolog egy olyan korban, amikor az intolerancia és a gyűlölet egyre inkább újra hatalmába keríti a világot. Az Auschwitz, végállomás megmutatja, hogy mindenkinek van rossz és jó oldala is, és elvileg mindenki képes arra, hogy morális döntéseket meghozzon. A történet védőbeszéd a szeretet, az együttérzés és a remény mellett. Az, hogy most, 75 évvel apám szabadulása és bő 30 évvel a halála után ez a könyv végre megkapja az őt megillető elismerést és újból meghallják apám hangját, igen különleges dolog. Az Auschwitz, végállomás nemcsak nagyszerű tisztelgés apám előtt, de azt is megmutatja, hogy Auschwitz még mindig mennyire aktuális.”