Lakatos Menyhért: Füstös képek (részlet)

Úgy alkonyattájt lehetett, amikor Hermina néni megitta a zóldányt.* Szerelmes volt Kókába. Az ura börtönben ült, a gyerekek nagyapámnál, ő meg élte világát az emberekkel. Az előző hetekben Kóka már nem ment hozzá, hanem vak Terussal foglalkozott. Minden cigány tudta, hogy faképnél hagyta a nagy orrú Herminát. Annak előtte sem szerette, csak a pénze meg az ennivalója kellett, amit a faluból hozott. Azon az estén mindenki azt hitte Hermina néniről, hogy ittas. Kiállt a cigánytelep közepére dalolni. Körülfogták a cigányok, énekeltek, muzsikáltak neki, sajnálták is, nevették is, tudták, hogy szerelmi bánata van. Egyébként nem lehetett azt mondani, hogy rossz alakja van, csecse, fara még gömbölyödött, pedig nyolc gyereket nevelt neki nagyapám. Sírt, dalolt, úgy tett, mint aki mulat.
– Gyere, Kóka, igyál! – csalogatta hűtlen szeretőjét. Egy zománcos kancsót lötyögtetett, azt gondolták, bor van benne.
Kókának úszott a nyála az italért, de vak Terus, aki egyébként nagyon jól látott, csak bandzsa volt, mindenáron meg akarta verni Hermina nénit. Sarkára kellett állnia Kókának, hogy a két aszszony össze ne menjen. Másként lehet, hogy elfogadja a bort.
„Elválunk egymástól csendben, ahogy illik” – rezegtette a húrokat Tátos. Akkoriban minden szerelmi bánatos ezt énekelte.
Hermina néni csendre intette a zenészeket.
– Isten éltessen mindenkit! – emelte magasra a zománcos kancsót.
– Téged is – mondták a többiek irigységtől szemrehányóan, amikor látták, hogy fenékig kiissza a tartalmát.
Már nem tudta megköszönni a jókívánságot, hátratántorodott, mint aki tényleg részeg, aztán elvágódott, orrán-száján ömlött a vér. Az összes cigány odacsődült. – Zóldányt ivott – kiáltozták –, tejet, tejet!!! Felfordult a cigánytelep, mindenki sikított, de legjobban az apró pulyák jajgattak, mert kitépték szájukból az indát, amivel anyjukon csüngtek. Aki hozzáfért, Hermina néni szájába fejte mellét. Apám elhajtott az orvosért, hátha az jobban segít. Hermina néni Kókának integetett, mondani akart valamit, de hang nem jött ki a száján. A maró szóda szétroncsolta nyelőcsövét, a vérzés mintha elállt volna, de befelé biztos vérzett.
Az orvos, amikor megérkezett, a kancsóban maradt folyadékot nézte.
– Igen, lúgkő – mondta –, nem tudok rajta segíteni. Adok neki egy injekciót, valahogy vigyétek be a kórházba.
Nagynéném, aki mindenben nagy tudósnak képzelte magát, megpróbálta az orvost jobb belátásra bírni.
– Doktor úr, hát…?
– Mit hát, nincs más lehetőség, fogadjatok valami járművet. Mindenki apámra nézett.
– Hát – ismételte az orvos – ott még segíthetnek rajta, jó lovaid vannak.
– És ha meghal az úton?
Rántott egyet a vállán:
– Mentőt hiába hívok, már délután megpróbáltam egy beteghez, azt mondták, elromlott.
Nem volt mit tenni, felrakták a dunyháját, párnáját, nagynéném mellé ült, én meg apám mellé, elindultunk. Hosszú, erdővel szegélyezett út vezetett Dobozon át Gyulára. A holdsugár áttört az összehajló lombok között, mint egy óriási, tarka hátú kígyó tekergett az út. Kúszó némaságából a kerekek egyenletes pergése riasztotta fel. Egy-egy fácán hangos jajgatással menekült, mint akit üldöznek. Összeszorult torokkal bújtam apám mellé, hol hideg, hol meleg öntött el a félelemtől.
Hermina néni elaludt az injekció hatására, hátra sem mertem nézni, magam előtt láttam, ahogy vonaglott, és a szájából kibuggyanó vértől vörös lett a réklije.
– Hörög, ne forduljunk vissza? – kérdezte nagynéném.
Apám suhintott egyet az ostorral.
– Az orvos azt mondta, hogy a kórházban még segíthetnek rajta.
Egész úton nem esett több szó. Mindnyájan gondolatainkkal voltunk elfoglalva, csak a beteg hörgött egyre hangosabban. Ha meghal, gondoltam, soha nem ülök többet erre a kocsira. A félelem még jobban hatalmába kerített, pedig tudtam, hogy apámnál pisztoly van, de mi az egy halott ellen? Apám beleizzadt, annyira fogta vissza a lovakat, fújtak, prüszköltek, mint az őrültek. Fél tizenegy lehetett, mire beértünk a kórházba. Az orvosok a fejüket csóválták. Visszajövet apám belehajtott a Körösbe, lemosta a kocsiról a vért.
– Hajnalra úgyis hazaérünk, nem tesz rosszat a lovaknak sem, legalább felfrissülnek.
Az út mellett jó illatos herét raktunk a kocsira, belefúrtam magam, mint a malacok, de nem jött álom a szememre. Apám sóhajtva mondta:
– Megverte az isten, ahol egy kurva van a világon, megkeseríti maga körül a levegőt is. Nincsa mi fajtánknak párja, azok tüzes vassal égették ki a kurva fenekéből a rosszaságot. De a te bátyádtól, mert olyan, mint Táltos Jankó, azt csinálhatott ez a kosorrú asszony, amit akart. Ez lett a vége, nyolc gyereket hagyott árván.
– Mért most hagyta volna őket árván? – kérdezte nagynéném sértődötten. – Eddig sem törődött velük, csak amíg kiszarta őket, aztán apámék gondoskodtak róluk. Nem óhajtották azok az anyjukat egy percig sem, csak majd az apjuk, ha meghallja… A tűzbe belement ennek az asszonynak a szavára. Most is miért van bezárva? Nyolcvan fillér árú vasért kapott háromévi dologházat, és már hat éve bent van. Onnan soha nem szabadul, ha legkevesebb szót szól, már megtoldják egy évvel. Ő meg nem az az ember, aki megállja, hogy vissza ne beszéljen. Világéletében mindig a semmiért raboskodott, gyümölcsért, tyúkért, fáért. Ott fog elrohadni ő is a börtönben.
Pitymallott, mire hazaértünk.
– Lőttek a vásárnak – mondta apám. – Ezek is elfáradtak – simította végig a leizzadt lovakat.
– Feküdj le, fiam, lesz még vásár máshol is.
A cigányok egy része felébredt a kocsizörgésre, jöttek érdeklődni, mi van az asszonnyal?
– Nincs ott élet, mire bevittük, haldoklott. Az orvosok a fejüket csóválták, kár volt bevinni. Na, de az ember mindig azt hiszi, hogy vannak csodák.

*szóda, lúgkő