Kántor Kata: Ciczvarek Biri kalandjai – Biri, a bűnjel (részlet)

Az Emberem házában van egy borospince, sok-sok boroshordóval. Mindegyik tele van vörösborral, kivéve az egyiket, ami valójában egy álcázott páncélszekrény. Olyan különlegesen alakították át, hogy senki se sejtse, mit takar valójában, még arra is odafigyeltek, hogy ennek a hordónak is borral legyen tele a teteje, és persze a rejtett ajtót sem lehet egykönnyen megtalálni. Ha valaki mégis megtalálná, akkor ki kell találnia azt a számsort, amivel kinyitja a hordópáncélszekrényt. Szóval lehetetlen küldetés.

A hordóban elrejtett páncélszekrényről akkor eszembe jutott egy kellemetlen emlék. Egyszer volt szerencsém két napon át rostokolni abban a hordóban. Az Emberem kinyitotta, hogy betegyen valamit, mikor a figyelme elterelődött. Persze azonnal bemásztam. Hívogatott a sötétség, hogy felfedezzem. Iratokon át lépkedtem, zizegett a papír a mancsom alatt. A fahordó illata megnyugtatott, egészen elringatta az érzékeimet. Ilyen lehet az erdő illata, állapítottam meg. Le is telepedtem a széf sarkában, ahol meglepetésemre egy puha, selymes fekhely várt. Mintha csak nekem lett volna odakészítve. Aztán bumm! Rám csapódott a hordóba rejtett széf ajtaja, én meg bent ragadtam. Che bestia! Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy az Emberem hamar rájön majd, hogy ő maga zárt börtönbe, de kiderült, hogy nem annyira okos, mint gondoltam. Hamar elveszítettem az időérzékemet, nem tudtam, mikor van nappal, mikor éjszaka. Egy örökkévalóságnak tűnt, mikor végre meghallottam, hogy Marco matat a hordó zárjával. Végül kiderült, hogy csak két napig voltam odabent. Ezalatt Marco tűvé tette értem a házat, de még a környéket is, aztán meg boldog-boldogtalant megvádolt azzal, hogy ellopott engem. Mikor rám talált, még sírt is, de lehet, hogy csak azért, mert észrevette, hogy csupa macskaszőr lett az a nagykendő, amire ráfeküdtem odabent.

– Ez… ez… ez a kendő… Van fogalmad róla, hogy ez mennyit ér, Biri? – dadogta, miközben igyekezett megszabadítani a kendőt a becses szőrzetemtől. – Ezt maga Botticelli adta a modellje kezébe, miközben a Vénusz születését festette. Egyedülálló, páratlan kincs a reneszánsz hajnaláról!

De aztán felülemelkedett ezen is, hisz végül is nem esett annak a kendőnek semmi baja. Nekem viszont nagyon is eshetett volna bajom, és ezt ő is nagyon jól tudta. Engesztelésképpen aznap két adag tonhalpástétomot kaptam, másnap pedig megvette nekem a tabletet. Szóval azért néha jó dolog, ha ráébresztjük a másikat, milyen lenne az élet nélkülünk. Azóta mintha jobban megbecsülne. Még a hordó-széf biztonsági kódját is lecserélte a születési dátumomra: 2020. 05. 21. Hát kell ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy szeret? Tudom, most is eljönne értem, ha tudna.

– Ez lenne az elveszett Da Vinci-rajz? – mutatta fel Ilona a rajzot.

Macsinka elmosolyodott.

– Ez csak egy könyvből kimásolt oldal, nyilván nem ezt keresik. Hanem az eredetit.

– Na ne mondd! – vágta rá Ilona kissé sértetten.

– Ádám és Éva. Ez a rajz neve – folytatta Macsinka békítően.

– Állítólag több száz éve nem került elő, egészen mostanáig. Rejtély, hogy ez a fickó honnan szerezte – ingatta a fejét Macsinka.

Mi ezen a rejtélyes? Elveszett, az Emberem pedig megtalálta. Múltkor én is így jártam. Azt hittem, hogy a költözésnél elveszítettem a kedvenc plüssegeremet, de nemrég kiderült, hogy végig a szekrény mélyén lapult. Ezért még nem lesz belőlem bűnöző!