Fábián Tamás: Bravúros mutatványok, amiket senki se látott (részlet)
– Én alapvetően azt gondolom, hogy annyira nagy a tét, és annyira komoly pénzek forognak kockán, hogy a nagyhatalmak és a nagyvállalatok közösen ki fognak találni valamit. Nem hiszem, hogy hagynák, hogy úgy éljünk, mint egy katasztrófafilmben, a piac azért a végén valahogy mindig megmenti magát – állapította meg Kristóf, miközben kiértek a Bajcsy-Zsilinszky útra, ahol minden sávban álltak az autók, tyúklépésben is gyorsabban lehetett haladni, mint négy kerékkel, az aszfaltról pedig pokoli forróság áramlott fölfelé. Soma benézett egy fekete G-Mercibe, ahol a hatvan körüli, ősz szakállas, aranykeretes szemüveget viselő sofőr hiába csapatta nagy erőkkel a klímát, a nap annyira betűzött az utastérbe, hogy így is törölgetnie kellett az izzadságot a homlokáról, egy ponton előre is hajolt, hogy kicsit meglebegtesse a bőrüléshez tapadó teniszpólóját. (Szeretett bekukucskálni a városi terepjárókba, különösen a G-Mercikbe, mert ezekben a kis luxuskalitkákban a magyar társadalom egy egészen egzotikus szegmensét lehetett megpillantani. Többször észre is vették, és rosszallóan néztek vissza rá, amiből azt a következtetést vonta le, hogy valahol legbelül ezek az emberek is tudják, hogy meglehetősen perverz dolgot csinálnak, amire valójában nincsen elfogadható magyarázat.)
– Mondanám, hogy jól hangzik, amit mondasz, de én elég szkeptikus vagyok ezzel a „majd a befolyásos emberek megoldják” attitűddel. Nézz körül – lelkesedett fel a mediterrán hangulatú osztályvezető-helyettes, aki akár a GQ címlapján is feszíthetne –, ha annyira okosak ezek az emberek, akkor az elmúlt hatvan évben miért nem csináltak valamit? Miért sül ki annak a faszinak az agya a Mercedesében?
A dzsip irányába mutatott (a sofőr egyáltalán nem értette, mit akarhatnak tőle), majd rövid szünet után folytatta.
– Szerintem, ha a politikai és gazdasági vezetőkön múlik, nem fog érdemben javulni a helyzet, inkább csak rosszabb lesz.
– Akkor kitől várod a megoldást? A kőművesektől meg a fodrászoktól? Ne viccelj már.
– Hát pedig nem nagyon látok más lehetőséget, mint hogy egy ponton majd az embereknek kell kikényszeríteniük a változást.
– Ez ismerős, mintha Che Guevara és Lenin is ilyesmiket mondott volna – szúrta oda kaján mosollyal Kristóf, Soma pedig arra gondolt, hogy na, ez már az a srác, akit eddig is ismert, és most már azt is érti, miért nem beszélgetett vele eddig komolyabb témákról. Pedig kedve lett volna elmondani, hogy minimum a Római Klub 1972-es jelentése óta tudni lehet, hogy sürgős cselekvés nélkül a vesztébe rohan az emberiség, de hiába kongatják elismert tudósok tízezrével a vészharangot, a nemzetközi egyezmények szart sem érnek, sőt, még ártalmasak is, mert csak abba az illúzióba ringatják a társadalmakat, hogy valami történik, komoly öltönyös fazonok komolyan foglalkoznak a kérdéssel, pedig közben a tőke egyre inkább foglyul ejti a kormányokat és a polgárokat, akik hiába tapasztalják a saját bőrükön, hogy katasztrófa közeleg, pontosabban már történik is, többségük továbbra is úgy fogyaszt, mintha nem lenne holnap, vagy talán éppen azért csinálják, mert a zsigereikben érzik, hogy a kényelmes kis életüknek hamarosan annyi, és ahelyett, hogy kihasználnák az időt, ültetnének egy fát, abbahagynák a mértéktelen húszabálást vagy mittudomén, a hibátlanul működő iPhone15-ösüket lecserélik egy újabb modellre, hogy még jobb minőségben posztolhassanak a váratlanul lecsapó szökőárakról, hogy még nagyobb képernyőn nézhessék a fél világot beborító erdőtüzeket, meg ahogy a tájfunok letarolják Dél-Kelet Ázsiát, az egész pedig totális agyrém, olyan, mintha mindenkit elkábítottak volna, ami persze meg is történt, isten hozott a turbókapitalizmusban, ez a te okos, megmentő piacod, faszfej, de legalább boldog tudatlanságban pusztulunk el, miközben szétnyílik a föld és elnyel mindannyiunkat, Elon Musk pedig levetít majd egy Marvel-filmet a sztratoszférára kifeszített képernyőjén, hogy még halálunk pillanatában se láthassuk a csillagokat.
