Kasivai Hiszasi: A Kamogava Kifőzde (részlet)

Első történet
CSERÉPEDÉNYBEN FŐTT UDON

Háta mögött a Keleti Hongandzsi-templommal, Kubojama Hidedzsi fázósan hajtotta fel a ballonkabátja gallérját. Száraz falevelek táncoltak a hideg szélben.

– Ez volna a Hiei-hegyi szél?

Elkámpicsorodott képpel várta, amíg a lámpa zöldre nem váltott.

Ahogy a mondás is tartja: Kiotó télen „feneketlenül hideg” völgyébe három irányból süvít a szél a környező hegyekből. Kóbe városának, ahol Kubojama felnőtt, szintén megvan a maga Rokkóhegyi szele, de azt hideg tekintetében nem lehet egy lapon említeni ezzel. Amint végigsétált a Sómendórin, megfigyelte, hogy a távolban a Higasijama bércei már finoman fehérre púderezték magukat.

– Elnézést, egy éttermet keresek. Errefelé van valahol. Kamogava Kifőzde a neve – kért útbaigazítást Kubojama egy piros motoron ülő postástól.

– Kamogaváék a második házban laknak a sarkon túl – mutatott a postás gépiesen az utca jobb oldalára.

Kubojama átment az út túloldalára, és megállt egy lakóház előtt. Emeletes ház volt, amelynek az alsó szintje nem tűnt ugyan étteremnek, de látszott, hogy régebben volt cégére és kirakata is. Tessék-lássék fehérre mázolt négyzet virított a homlokzatán két helyen is. Ennek ellenére nem tűnt elhagyatottnak, ki-be jártak az emberek, és egyértelmű volt, hogy jelenleg is működik. Egyrészt barátságtalanul fogadta a messziről jött vendéget, másrészt viszont körbelengte az éttermekre jellemző csalogató illat, ráadásul vidám beszélgetés zaja szűrődött ki odabentről.

– Ez annyira tipikusan nagarés hely!

Kubojama felidézte a régi időket, amelyeket egykori kollégájával, Kamogava Nagaréval töltött. Most már mindketten nyugdíjasok, de Nagare hagyta ott előbb a munkahelyét, pedig ő volt a fiatalabb.

Kubojama felpillantott a bejáratra, és elhúzta az alumínium tolóajtót.

 – Jó napo… Ó! Csak nem Kubojama bácsi? – Kezében egy kerek tálcával, Koisi arcára merevedett a mosoly. Koisi Nagare egyetlen lánya volt, és Kubojama akkor látta először, amikor még csecsemő volt.

– Koisi, hát te egyre csak szépülsz! – vette le a kabátját a férfi.

– Csak nem te vagy az, Hide? – jött elő a konyhából a beszélgetés hallatán Kamogava Nagare fehér köpenyben.

– Szóval itt rejtőztél! – hunyorgott rá széles mosollyal Kubojama.

– Te pedig ügyesen megtaláltál. Na gyere, ülj csak le, bár nincs valami nagy tisztaság.

Nagare egy kendővel letörölgette a fémvázas szék piros ülőkéjét.

– Hát, azért még működik a szimatom – lehelt rá elgémberedett ujjaira Kubojama, és leült.

– Hány éve is, hogy nem láttuk egymást? – vette le Nagare a fehér sapkáját.

– A feleséged temetése óta, nem?

– Köszönöm, amit akkor tettél értünk – hajtotta meg magát Nagare, és Koisi is követte a példáját.

– Nem adnál valamit enni? Farkaséhes vagyok – mondta Kubojama, miután fél szemmel látta, ahogy egy fiatal vendég éppen belapátol egy tál domburit.

– Aki először jár nálunk, a séf ajánlatát szokta megkóstolni – közölte Nagare.

– Az jó lesz – kapta el Nagare tekintetét Kubojama.

– Mindjárt hozom is. Csak egy kis türelmet kérek.

Nagare visszatette a sapkát a fejére, és hátat fordított.

– Csak semmi makréla! – szürcsölt a teájába Kubojama.

– Tudom én azt. Ismerlek, mint a rossz pénzt – pillantott vissza Nagare.

Kubojama körbejártatta a tekintetét a helyiségben. A konyhából nyíló pult mellett öt bárszék volt, de csak az egyiken ült valaki. A négy asztal mind üres volt. Sem a falakon, sem az asztalokon nem lehetett látni semmi étlapszerűséget. Az állóóra egy óra tíz percet mutatott.

– Koisi, hoznál nekem teát? – tette le kiürült tányérját a másik vendég a pultra.

– Túl gyorsan burkoltad be, Hiro. Árt az emésztésednek! – töltött neki Koisi egy kijomizui kerámiakancsóból.

– Úgy látom, még nem ment férjhez – jegyezte meg Kubojama, miközben felváltva hol a Hirónak nevezett férfira, hol Koisira nézett.

– Vedd úgy, hogy a sokat akar a szarka tipikus esete – felelte Nagare, aki épp az ebédet hozta ki egy tálcán. Koisi lesújtó pillantást vetett az apjára.

– Hű, ez aztán a lakoma! – csodálkozott Kubojama.

– Nehogy azt hidd! Divatos kifejezéssel szólva ez egy „kiotói kuriózum”. Régen senki sem vetemedett volna arra, hogy pénzért kínáljon ilyesmit a vendégnek. Csak gondoltam, te biztos szívesen ennél ilyet, Hide.

Nagare lerakosgatta a tálcáról a tálkákat, és elrendezte őket az asztalon.

– Tökéletes! A te szimatod is működik még, Nagare – követte Kubojama a tekintetével a tálkák útját, mire Nagare hozzátette:

– Főtt arame alga olajban sült tófuval. Tófupépkrokett. Tófus krizantémlevél-saláta. Főtt szardínia kuramai módra. Zöldséges tófufasírt. Kiotói bancsa teában főtt császárhús. Friss tófuföl savanyított japánszilvával. Ehhez jön még a savanyúság, amit Koisi tett el rizskorpában. Egyik sem egy nagy különlegesség. Ha nagyon ki kell emelnem valamit, akkor a keményre főzött gósúi rizst, illetve a miszolevest említeném, mert ebiimo tárógyökér van benne. Jó étvágyat, ne siesd el! A miszolevesbe bőven rakj az őrölt japánborsból, az jól felmelegít.

Kubojama csillogó szemmel bólogatott mindenre, amit Nagare felsorolt.

– Kubojama bácsi, kezdjen neki, amíg még meleg! – sürgette Koisi, mire Kubojama megborsozta a levesét, és felemelte a tányérját.

Először beleszürcsölt a lébe, majd a szájába vett egy ebiimót. Alaposan megrágta, és egymás után kétszer, majd harmadszor is bólintott.

– Hát ez nagyon jólesik.

Kubojama a bal kezében tartotta a vékony falú rizsestálkát, és a pálcikájával hol ide, hol oda kapott, mert nem tudta eldönteni, mi következzen. A rizsre tette a szósszal jól átitatott disznóhúst, úgy kapta be. Rágás közben mosoly bujkált a szája szegletében. Megkóstolta a tófupépes krokettet; csak úgy roppant a bundája, amikor ráharapott. Ahogy a nyelvére tette a zöldséges tófufasírtot, az enyhén fűszerezett főzőlé kicsordult a száján. A pálcikát tartó kezével törölte le az állát.

– Hozzak még egy rizst? – nyújtotta felé Koisi a kerek tálcát.

– Rég ettem ilyen finomat – tette le Kubojama átszellemült arccal a rizsestálkáját a tálcára.

– Egyen ám rendesen! – sietett el Koisi a tálcával a konyhába.

– Remélem, nem olyan rossz azért – lépett oda Nagare Kubojama mellé, amint a lánya távozott.

– Egyszerűen fantasztikus! Alig hiszem, hogy olyasvalaki főzte, akivel együtt csúsztunk-másztunk a puszta földön.

– Hol van az már, ne is bolygassuk inkább! Most egy koszos kis kifőzde vén tulaja vagyok – sütötte le a szemét Nagare.

– Kubojama bácsi most mit csinál? – tette le elé Koisi a púposra szedett rizsestálkát.

– Tavalyelőtt mentem nyugdíjba. Most egy ószakai őrző-védő cégnél dolgozom.

Kubojama elégedetten vizsgálta a selymesen fénylő fehér rizst, majd nekilátott a pálcikájával.

– Nyilván amolyan tipikus ejtőernyős amakudari volt, nem igaz? Beajánlottak egy magánvállalathoz kompenzációképpen. De hát miért is ne? Viszont semmit sem változtál. Most is olyan szúrós a tekinteted, mint annak idején.

Összenéztek és felnevettek.

– Jól érvényesül a krizantémlevél savanykás íze. Ilyet Kiotón kívül másutt nem eszik az ember.

Kubojama a rizsre pakolva tüntette el a szezámos-tófus krizantémlevelet, majd ropogtatni kezdte a rizskorpában savanyított uborkát.

– Ha gondolod, öntsd fel a rizst teával, csadzukének. Beleteheted a kuramai szardíniát is. Koisi, hozz neki meleg hódzsicsát hozzá!

Koisi már töltött is egy banko kerámiakannából, mintha csak az apja szavaira várt volna.

– Kiotóban ezt Kurama-ninak hívják? Mifelénk arra, amit egész japánborssal főznek, azt mondják, hogy arimai módra készül.

– Mert mindenki a saját pátriája nevével akar büszkélkedni. Kurama és Arima is nagy borstermelő vidék.

– Nem is tudtam – mondta Koisi.

Kubojama egykettőre végzett is a csadzukéval, vett egy fogpiszkálót, és tartott egy kis szünetet.

A bárszékektől jobbra sötétkék, rövid, kétszárnyú noren függöny lógott a konyha bejárata előtt. Kubojama, amennyire be tudott lesni, amikor Nagare ki-be járkált, megfigyelte, hogy a konyha egy részét gyékénypadlóval burkolt nappalivá alakították, és a falánál egy tekintélyes méretű buddhista házioltár terpeszkedett.

– Megengeditek, hogy tiszteletemet tegyem? – pillantott a helyiség mélye felé Kubojama, mire Koisi odakísérte az oltárhoz.

– A bácsi mintha megfiatalodott volna – vette szemügyre jó alaposan Kubojama arcát a lány, miközben két kezét a férfi vállán nyugtatta.

– Nem kell bántani a szegény öregembert. Már túl vagyok a hatvanon.

Kubojama meggyújtott egy füstölőt, de előtte arrébb rakta az ülőpárnát, és nem arra térdelt.

– Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy – sandított az oltár felé Nagare, aztán lehajtotta a fejét.

– Végig vigyáz rád, mialatt dolgozol, Nagare.

Kubojama a formális térdeplés után most már kényelmesebb pózt vett fel, és Nagaréra pillantott, aki a konyhában állt.

– Mi az, hogy vigyáz?! Őriz! – nevetett Nagare.

– Mindenesetre álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egy kifőzde tulajaként érsz révbe.

– Épp kérdezni akartam. Hogy találtál meg minket? – ült le Nagare a nappaliban.

– Nálunk az igazgató hihetetlen ínyenc, folyton a Szeszélyes Étlapokat olvassa. Volt egy halom a régi számokból a pihenőszobában, és az egyikben láttam egy hirdetést, amiből rögtön összeállt a kép.

– Nem véletlenül becéztek téged viperának. Összesen egy sor volt az a hirdetés, se cím, se semmi, te meg rájössz, hogy az én üzletem lehet, és ide is találsz – csóválta a fejét elismerően Nagare.

– Mivel rólad van szó, feltételezem, hogy okkal teszed, amit teszel, de nem lehetne mégis egy kicsikét informatívabb hirdetést feladni? Különben rajtam kívül nem sok mindenki fog idetalálni.

– Annyi pont elég is. Már csak az hiányzik, hogy csapatostul jöjjenek!

– Fura figura voltál te mindig is.

 – Csak nem egy régi kedves ízt keres? – állt az apja mellé Koisi, Kubojama arcát fürkészve.

– De, ez a helyzet – húzta mosolyra a szája szélét Kubojama.

– Még mindig Teramacsiban laksz? – állt fel Nagare, és a mosogató felé fordult.

– Azóta is a Dzsúnendzsi-templom szomszédságában. Minden reggel a Kamogava mentén megyek Demacsi-janagiig, ott szállok fel a Keihan-vonalra. A munkahelyem Ószakán belül, Kjóbasiban van, szóval kényelmes. Viszont így szeizában ülni már kínszenvedés. Az én koromban már rakoncátlankodik a lábam – grimaszolt Kubojama, majd lassan felállt, és visszaült az asztalhoz.

– Átérzem. Kikuko halálának az évfordulóján el szokott jönni a pap, de mindig megsínylem.

– Te aztán igazán rendes vagy. Ki tudja, nálam már mióta nem járt bonc. Biztos haragszik is miatta odaát szegény feleségem!

Kubojama cigarettát vett elő a mellényzsebéből, és próbálta leolvasni Koisi arcáról, hogy mit szól hozzá.

– Nálunk nem tilos a dohányzás, gyújtson csak rá nyugodtan! – tett elé a lány egy alumínium hamutálat az asztalra.

– Elnézést, nem haragszik, ha elszívok egy cigarettát? – mutatta fel Kubojama a másik vendég, Hirosi felé a cigarettát az ujjai között.

– Tessék csak! – mosolygott Hirosi, és kapva 16 kapván az ötleten, ő is elővett egy dobozzal a táskájából.

– Amíg fiatal az ember, még hagyján, de a mi korunkban már muszáj letenni! – szólt oda Nagare a pult túloldaláról.

– Folyton ezzel jön mindenki – fújta ki hosszan a füstöt Kubojama.

– És újraházasodtál már?

– Pont emiatt szeretném, ha megtalálnál nekem egy ízt – hunyorgott Kubojama, és elnyomta a csikket a hamutálban.

– Köszönöm szépen! Finom volt a kacudon.

Hirosi letett a pultra egy ötszázjenest, és a szájában lógó cigarettával kilépett az üzletből. Kubojama a tekintetével kísérte, aztán Koisira pillantott.

– Rendes ember?

Koisi elpirult, és meglegyintette Kubojama vállát.

– Félreérti. Ő csak egy vendég. Egy közeli szusiétterem főszakácsa.

– Hide, nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak, de a nyomozóirodánkban Koisi a főnök. Megtennéd, hogy neki mondod el? Az iroda egyébként bent van hátul.

– Vagy úgy, jól van, akkor gyere, Koisi! – emelkedett fel ültéből Kubojama.

– Egy picit várjon még a bácsi! Mindjárt előkészülök – kapta le a kötényét Koisi, és elsietett a konyha mélye felé.

– Te meg azóta is özvegy maradtál, Nagare? – ereszkedett vissza a székére Kubojama.

– Hogyhogy azóta is? Hát még csak öt év telt el! Még visszajönne kísérteni, ha idevenném az utódját!

Nagare teát töltött.

– Ja, az még tényleg nem sok. Nekem idén lesz pont tizenöt éve. Gondoltam, mostanra talán már Csieko sem haragudna.

– Már annyi idő eltelt? Hogy repülnek az évek! Mintha csak tegnap lett volna, hogy elvittél magatokhoz, és ehettem a főztjéből.

– Ha másban nem is, a főzésben a feleségek gyöngye volt, az biztos.

Kubojama halkan felsóhajtott, aztán sokáig hallgattak.

– Lassan mehetünk – állt fel Nagare, Kubojama pedig követte.

A bárszékek és a pult túloldalán, a sötétkék függönnyel jelzett bejárattal szemben volt egy kis ajtó. Nagare benyitott rajta: egy keskeny folyosó húzódott mögötte. Ezek szerint ez vezetett a nyomozóirodába.

– Ez mind a te főztöd? – nézegette a fényképekkel teletűzdelt falakat Kubojama, miközben Nagare nyomában lépkedett.

– Egy-kettőt leszámítva – pillantott hátra Nagare.

– Hát ez… – torpant meg Kubojama.

– Napon szárítjuk a paprikát a hátsó kertben. Próbáltam ellesni Kikuko módszerét. Nem is sikerült rosszul.

– Csieko is csinált ilyesmit. Sohasem értettem, mire jó neki ennyi macera – lépett tovább Kubojama.

– Meghoztam a kliensünket, Koisi – nyitott be a nyomozóirodába Nagare.