Maggie Doyne: Ég alatt, hegy fölött (részlet)

Az utca túloldalán található általános iskolánk nem túl impozáns épület, de ez a közösség szíve. Huszonkét éves voltam, amikor felépítettük. Pusztán kőlapokra és betonpanelekre állított farost lemezek, bambusz és bádog. Napkeltekor elkezdődik a pingpong és a fogócska, valamint a „Tűz a hegyek között” nevű nepáli játék, amely leginkább az „Elvesztettem zsebkendőmet…” gyermekjátékra emlékeztet. A szűk kapubejárat fölött nagy kék tábla hirdeti: „KOPILA-VÖLGY ISKOLA”. Nagymamák, nagyobb testvérek, rokonok, szomszédok hozzák a kicsiket, és köszönnek: „Namaszté!” Az otthon szépen felöltöztetett gyerekeim elrohannak mellettem; szaladnak a barátaikhoz, tanáraikhoz. Csak néhányuk áll meg, hogy búcsúpuszit adjon. Elhajt az épület előtt Kopila-völgy sárga busza, s a játszótérről kezd felszállni a köd. Szól a csengő, minden elcsendesedik. Lassan átsétálok a városon.

A táj fenséges szépsége szemernyit sem halványult azóta, hogy tizenkét évvel ezelőtt, tizenkilenc éves koromban először megpillantottam. A hegyek zöld párába burkolózó lába, a szelíden csordogáló folyó kortalan. Körülöttük azonban minden megváltozott. Az elmúlt évtized során Szurkhet, amely korábban alig volt több, mint a vidéki falvakból munka reményében Indiába tartó bevándorlók pihenőhelye, nyüzsgő várossá nőtte ki magát. A ruhásboltokban, ahol csak szárikat és gallér nélküli hosszú ingeket, úgynevezett kurtákat lehetett kapni, amikor a középiskola után, az utazóévemben ide vetődtem, most farmert és végig gombolós, galléros ingeket is árulnak. Több autó jár az utakon, amelyeket most vastag, feketén csillogó burkolat borít. Emlékszem arra a napra, amikor 2010-ben megérkezett az első pénzkiadó automata. Több százan gyűltek össze, hogy láthassák a „pénzgépet”.

Azok a dolgok azonban, amelyektől ez a hely az otthonommá vált, változatlanok maradtak: a padlizsán-, sártök- és a hegyekben szedett babér bogyóhalmok mellett a földön kuporgó zöldség- és gyümölcsárusok; az ékszerbolt sárgás csillogása; a helyi gyógyszerész, aki a beteg gyerekeket ápoló szülőként töltött éveim után már a nevemen szólít. A levegőben megáll a mészárosok által leölt csirkék és kecskék hangja – egy élet véget ér, hogy egy másikat tápláljon.

És bár nem esik útba, most is a folyóparton kötök ki. Új híd ível a meder fölött, többé nem kell sáron átgázolni a monszun alatt. A part szélén vályogból épített kunyhók gubbasztanak, a nyitott tetőkből füstoszlopok szállnak fel. Fülelek, hallom-e a kőtörő kalapácsokat, amelyek repedt harangként kongó, disszonáns hangjukkal meg szokták rezegtetni a levegőt – de semmi. Az évek során megismertem az itt lakó családokat. Napszámosok, hordárok, migránsok, háztartási alkalmazottak, földművesek.

– Jó reggelt, Maggie tanárnő!

A hídról visszaintegetek a fiatal anyának, és észreveszem a csecsemőt a hátán. Úgy ragyog a szeme, mint Rubynak, és szinte lehetetlenül pufók arcocskája van, akárcsak Khusinak. Az anya ringó léptekkel halad tovább. A mozdulatra az én csípőm is mindig emlékezni fog. Mögöttem a kis felüljárón biciklivel, pici autókban emberek sietnek, közben vagy délre bámulnak, a végtelen rizsföldekre, vagy északra, a hegyekre. A felhőpamacsok és a fehéren izzó nap alatt, a Himalája hegyeinek ölelésében nincs szebb látvány számomra, mint egy gyermekét szerető anya.