Charlotte Wood: Hétvége (részlet)

Wendy csípője sajgott, de Finn már nyugodtabb volt, most, hogy a puha, száraz homokban ültek, távol a hullámok ijesztő csattogásától. Levette a sapkáját, és felemelte a haját a tarkójáról. A hőség ellenére jó volt kinn lenni a friss, sós levegőn, előttük a kristályosan csillogó óceánnal. Finn már feküdt, csendesen lélegzett, fejét a mancsára hajtotta. A homok megkeményedett hullámai gyógyítóan nyomták Wendy hátsóját, megnyugtatták a fájós oldalát. Lesöpörte a homokszemeket a lábán lévő tapaszról.

Van valami a tágas, kék óceánban, ami át tudja formálni az embert, csak át kell adnia magát neki.

De most itt volt mellette a két barátnője, régi, megszokott kellemetlen tulajdonságaikkal. Adele a hiúságával, Jude a megvetésével. Az egész vezetéses ügy hidegen hagyta már (Jude ott kimutatta a foga fehérjét, láthatták, milyen az az igazán különleges parancsolgatós hisztéria, amire csak ő képes). Wendy úgyis jobb szerette a függetlenséget. De megint csak elgondolkodott rajta, ahogyan ott ültek az óceánparton: miért jártak még mindig össze ők hárman?

A sirályok rikoltozva köröztek fölöttük. Finn halkan horkolt. Az állatok egyszerűen önmaguk voltak, engedelmeskedtek az ösztöneiknek. Csakis Wendy tudta, hogy ők is állatok, ő és Jude és Adele.

A kötelesség hozta ide őket. Sylvie miatt, hogy segítsenek Gailnek. Mert mindig így tennének. Hiszen mi más volna a barátság negyven év után? Mi volna ötven vagy hatvan év után? Rejtély. Állandó volt, egy olyan mély és elkerülhetetlen erő, mint az óceán rezgése, amit a homokon keresztül érzett.

Hát nem az volt? Wendy nem tudta.

A nap kezdett leszállni mögöttük, és hamarosan lebukik majd a parttal szemben lévő földnyelv mögött. Pompás aranyszínűre festette a homokot. Az óceán túloldalán, a messzi látóhatárhoz közel zivatarfelhők gyülekeztek. A nap utolsó sugarai az előttük húzódó tiszta, mély kékséget csak még értékesebbé, még hívogatóbbá tették.

Finn álmában elfordította a fejét, de a pofája megrándult. Wendy figyelte a csukott szemét. Vajon álmodik még? Képes még felismerni az illatokat? Ki tudja. Gyöngéden végigsimított Finn kidudorodó hasán, ami emelkedett-süllyedt a homokban.

– Bemegyek. – Adele felkelt, húzkodta, igazgatta a feneke alatt piros úszódresszét, míg masírozott be a vízbe. A fürdőruha drágának látszott, itt feltűzve, ott kipárnázva, elfogadható formájúra szívta be és emelte meg Adele húsát. Adele elkötelezettsége a saját teste iránt örökké lenyűgözte Wendyt. Ilyenkor már kit érdekelt? De valóban csodálatosan festett, ahogy magabiztosan lépdelt a homokban, feszes piros dresszében, szőke haja a feje tetejére tornyozva, olyan fesztelenül mozgott, mintha bizony harminc, húsz, tizenhat éves volna. Mintha a teste még olyan erős lenne, mint rég, és birtokolhatná vele a vizet, mint minden kortalan lány.

Jude is figyelte. Wendy érezte, ahogy hullámokban áradt belőle az irigység. Egy pillanatra őt is meg lehetett sajnálni.

– Te mész úszni? – kérdezte Wendy halkan. Várta, hogy Jude békejobbot nyújtson.

Jude a víz felé emelte az állát, átölelte a térdét. – Még nem. – Nem nézett Wendyre, de kinyújtotta a kezét a kutya pórázáért. Ez volt a bocsánatkéréshez legközelebb álló dolog, amit ajánlani tudott. Wendy hálásan a tenyerébe ejtette a pórázt, és elkezdte lehámozni a ruháit.

Morcsányi Júlia fordítása