„A fájdalmat használtam fel az íráshoz”

Az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg Alex Schulman A túlélők című családregénye, amely újabb színt ad a skandináv irodalom magyar nyelvű kínálatához, bebizonyítva, hogy nemcsak a bűnügyi regényekhez értenek az északiak. Schulman a nemzetközi könyvpiacon ezzel a könyvével debütált, nem is akármilyen sikerrel: egy év alatt több mint harminc országban adták ki a könyvét.

Mit szól ahhoz, hogy A túlélők című könyved igazi világsiker lett, több mint harminc országban jelent meg?

Még most is felfoghatatlan érzés. Eddig vagy öt-hat könyvet írtam, mindegyik valamelyik családtagomról, régebbi emlékemről szólt, olyan dolgokról, amikről úgy gondoltam, valószínűleg nem érdekli a nemzetközi olvasóközösséget.

Különbséget tesz a fiktív és nonfiktív regényeid között? Melyik írása okozza a nagyobb kihívást?

A kettő teljesen más, a fiktív könyveknél sokkal kevesebb a kockázat. A korábbi könyveimnél mindig volt olyan rokonom, aki ellenezte a munkám, azt akarta, bele se kezdjek, utána pedig nem akart szóba állni velem. Nagy árat fizettem azért, hogy azok a könyvek elkészülhessenek. A túlélőknél nem forgott kockán, hogy megbántok valakit, sokkal szabadabban dolgozhattam, ami óriási megkönnyebbülést okozott.

Azt mondta, felhasználta a saját élményeit is A túlélők írásakor. Mire gondolt pontosan?

Amikor anyám meghalt, egy nappal a temetése előtt a két fiútestvéremmel elmentünk a lakásába, hogy megnézzük, van-e valami, amit emlékként elvihetünk onnan. Találtunk egy borítékot, benne egy nekünk címzett levéllel. Az ágyán ülve olvastuk el, nagyon furcsa érzés volt, lényegében egy túlvilágról érkező üzentet tartottam a kezemben. Még egy évvel később is gyakran eszembe jutott az a pillanat, gondoltam, jó kerete lehetne a következő regényemnek.

A túlélőkben is három fiútestvér történetét ismerhetjük meg, önök is hárman vagytok testvérek. A fivérei is inspirálták?

Egyszer, amikor együtt ebédeltünk, megkérdeztem az idősebb bátyám, hogy vannak a barátnőjével. Azt válaszolta, hogy szakítottak. Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, mire közölte, hogy ne törődjek vele, már féléve nincsenek együtt. Meglepődtem, mennyire eltávolodunk egymástól, pedig gyerekkorunkban nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Hogy lehet, hogy ennyire keveset tudunk a másikról? Fájdalmat éreztem, ezt a fájdalmat használtam fel az íráshoz is.

Ön szerint mi az oka annak, hogy egyre több családban megfigyelhető a családtagok elhidegülése?

Csak arról tudok beszélni, hogy a mi családunkban mi vezetett ehhez. Anya alkoholista volt, apa pedig nagyon idős, ötvennyolc éves volt, amikor megszülettem. Öreg és gyenge férfiként emlékszem rá. Sok őrültség történt a családunkban. A testvéreimmel egyfajta páncélt öltöttünk fel, hogy megvédjük magunkat tőlük, hogy túléljük a gyerekkorunkat. Amikor felnőttünk, a szüleink meghaltak, már nem volt szükségünk a páncélra, de annyira megszoktuk, hogy viseljük, hogy egyszerűen képtelenek voltunk levenni. Megtanultunk így élni, félelmetes volt belegondolni, mi történne, ha levennénk és sebezhetőkké válnánk.

A könyv írása hogyan hatott a testvéreivel való kapcsolatára?

A túlélők írásakor dühös lettem a bátyámra. Egy nagy testvértől azt várjuk el, hogy vigyáz a kistestvérére, megvédi, de az én bátyám nem viselkedett így. Sosem beszéltem neki ezekről az érzéseimről. Miután elolvasta a könyvet, felhívott, és mindketten sírni kezdtünk. Nagyon nehéz volt neki az érzéseimről beszélni, a könyv tette meg helyettem. Elmondta, ő hogyan élte meg a gyerekkorunkat, megismerhettem az ő verzióját is.

A túlélők szerkezete különleges. A két szálon futó esemény egyik ága időben előre, a másik időben hátrafelé halad. Nagy kihívást jelentett ez a könyv megírásában?

Nem, hanem az, hogy érzelmileg újra átéljem azt, amit gyerekkoromban éreztem. Rengeteg jegyzetet készítettem, kitűztem őket magam köré, úgy nézhettem ki, mint egy őrült tudós, máshonnan nézve azonban még romantikus is lehetett az az átszellemülés, amivel dolgoztam. A regény struktúrája csak lassan engedi láttatni, mi is történt a múltban valójában. Az első részben három testvérről van szó, akik sírnak és véresek. Mi történt velük? Csak ezután derül ki, hogy azelőtt összeverekedtek. Na jó, de miért? Tovább kell olvasni, hogy arra is választ kapj. A túlélők kicsit olyan, mint egy talány, egy rejtély, az olvasónak meg kell fejtenie, fel kell tárnia egy régi, sötét titkot.

Volt valami üzenet, amit át szeretett volna adni az olvasóinak, vagy inkább rájuk bízza, hogyan fogadják be a történetet?

Sok mindent akartam mondani a könyvemmel, de a legfontosabb az, hogy elmondjam az olvasóimnak, ne hibáztassák magukat ok nélkül. A svédek nem igazán vallásosak, de még mindig bennünk van az a lutheránusokra jellemző szokás, hogy ostorozzuk magunkat a (sokszor képzelt vagy eltúlzott) hibáinkért. Amikor anya inni kezdett, és megütött, biztosra vettem, hogy ez azért történik, mert rosszul csináltam, vagy én rontottam el valamit. Szükségem lett volna valakire, aki azt mondja: ez nem a te hibád. Anyukád beteg, de nagyon szeret.

Mióta tavaly befejezte a könyvet, két dolog is történt. Pillanatokon belül nemzetközi siker lett a regénye, és kitört egy világjárvány.

Tavaly márciusban, néhány nappal azután, hogy befejeztem a könyvem, darabjaira hullott a világ. Nem tudtam dolgozni, még tavaly télen sem volt ötletem, semmilyen elképzelésem, hogy miről írhatnék. Közben a mobilom folyamatosan pittyegett a korábban beállított emlékeztetők miatt. Tegnap például eredetileg Portugáliába kellett volna utaznom, de természetesen nem vagyok ott.

Véget ért már az írói rövidzárlat?

Igen, szerencsére már tudom, miről fog szólni a következő regényem, amiről még nem árulnék el semmit, csak annyit, hogy nagyon izgatott és boldog vagyok miatta. Ahogy amiatt is nagyon lelkes vagyok, hogy remélhetőleg lassan lecseng a világjárvány, és a tervek szerint ősszel a budapesti Margó Fesztiválon is bemutatom a könyvem. Fiatal koromban több egymást követő évben stoppolással bebarangoltuk Európát, háromszor is voltam Budapesten. A barátaimmal kávéházakba jártunk és cigarettáztam, amit nagyon utáltam, de mit tehettem, ha egyszer így képzeltem el egy intellektuelt, én pedig nagyon az akartam lenni. Nagyon tetszett Budapest, kipróbáltam néhány magyar ételt is, sőt, a lakásom mellett van egy bolt, ahol lehet Magyarországról exportált kolbászt venni. Heti rendszerességgel szoktam oda járni, hogy kolbászt egyek krumplisalátával. Remélem, hamarosan autentikus környezetben is megkóstolhatom.

Tegdes Péter