Kang Dzsijong: Sim asszony, a bérgyilkos (részlet)

Pak Theszang mélyen ülő szemével pislogva nézte végig az önéletrajzomat. Egy perc, két perc. A kelleténél jóval tovább fürkészte a mindössze kétsoros bemutatkozást. A szívem hevesen vert, attól tartottam, le fog hordani, amiért ilyen gyalázatos önéletrajzot nyújtottam át neki.
– Húsboltot vezetett? – tette le végre az önéletrajzot az asztalra. Válasz helyett valamiért félénk mosolyt erőltettem magamra. Láttam egyszerű arcvonásaimat a mögötte lévő tükörben. A szeplők, akik szezámmagként pöttyözték az arcom, egy ostoba, szegény nőnyomását keltették. – Akkor biztosan jól bánik a késsel is, igaz?
Bólintottam. Bár nem voltam olyan ügyes, mint a madzsangi Im család, a hús szeletelésében, a csontok aprításában és a hal feldarabolásában biztos volt a tudásom.
– Dzsunki, emlékszel a műanyag késre, amivel a tortát szelettük? Kérlek, hozd ide!
A fiatalember neve tehát Dzsunki volt. Elindult a sarokban lévő mosogatóhoz, és nemsokára egy fehér műanyag kenyérvágó késsel tért vissza, amit átnyújtott Pak Theszangnak.
– Ha nem túl nagy kérés, megtenné, hogy megmutatja, hogy tartja? Képzelje el, hogy a kést a marha bordái között vezeti át, mintha egy igazi kés lenne. Persze, ha lenne nálunk egy valódi kés…
– Áh… igazából van nálam!
Nem tudtam pontosan, a késnek és a munkának mi köze lehet egymáshoz, de mégis előhúztam egyet a hátam mögött lévő bevásárlótáskából. Azt képzeltem, hogy éppen a szeletelő munkámat végzem, finoman megdöntöttem a kést, és a levegőt, mintha a mélyvörösre érlelt marhahús bordájába vágnék.
– Emelje meg egy kicsit a kés végét. Nem, inkább emelje fel a karját. Igen, igen. Pontosan így.
Elégedettnek tűnt. Egy pillanatra lehunytam a szemem. A sűrű sötétségben egy hatalmas vadállat fekete szőrét kezdtem eltávolítani. Feltárult a hús halvány rózsaszín színe, és a friss vér éles, de mégis illékony szaga elérte az orromat, majd el is tűnt. A penge átvágta a húst, majd a szétvágott résen keresztül behatolt egy újabb rétegbe. A mozdulataim ritmusába és ütemébe egy kis öröm is vegyült. Mintha hirtelen lenne egy lelkes közönség, amely csodálja a munkám, ez a gondolat pedig furcsa élvezettel töltött el.
– Elég volt. Nyugodtan üljön le.
Pak Theszang hangjára kinyitottam a szemem. Ismét az idegen irodában voltam. A kést, nyele nedves volt az izzadtságomtól, visszatettem a bevásárlótáskába. Most, hogy véget ért a feladat, egy kis szégyen fogott el az iménti szenvedélyes mozdulatok miatt.
– Köszönöm, hogy az első találkozásunkkor eleget tett egy ilyen nehéz kérésnek.
Pak Theszang arca enyhén elvörösödött. Elmagyarázta, hogy azzal a hirdetéssel, amelyet láttam, adatkutató asszisztenst kerestek. Bár több jelentkező is akadt, mind csupa ügyefogyott háziasszony volt, akik nemhogy mások magánéletének kifürkészésére nem voltak alkalmasak, de maguk is csak azért vetették bele magukat az egészbe, hogy valahogy előteremtsék a pénzt saját házasságtörő légyottjaikra.
– Engedje meg, hogy egyenesen a lényegre térjek. Legyen a bérgyilkosunk. Hisz mindannyiunknak akad legalább egyvalaki az életében, akit legszívesebben megölne, nem igaz? Ha ön, Sim asszony, meghozza ezt a döntést, mások helyett teljesítheti azoknak az ártatlan embereknek a kétségbeesett kívánságát.
Meglepetésként értett, hogy Pak Theszang szerint az én szerény külsőm, a tehetségem a kés forgatásához és a hátrányos családi környezethez mind-mind ideális feltétel ahhoz, hogy gyilkos váljon belőlem. Amikor kiejtette a „gyilkos” szót, hosszú idő után először hagyott cserben a hólyagom, és éreztem, hogy átnedvesedik az alsóneműm. A lábam remegett, képtelen voltam felállni. Bérgyilkos. A világban valóban léteznek bérgyilkosok? Nehezen tudtam hinni a fülemnek.