Utána tánc (beleolvasó)

Világéletemben szerettem táncolni, gyerekként is, kamaszként még inkább, már amit akkor táncnak hittünk, a rock and rollra ugrándozást, a zene itthoni neve az volt: bít, jártam a Horizont tánciskolába, divat volt lenézni mindazt, ami ott történt, én örömmel tanultam a lépéseket, az se zavart, hogy a zongorista elavult dallamokat klimpírozott, sokszor hamisan, elvarázsolt a ritmus és a hangok füzére. Nem értem, akik utálták, miért jöttek a Horizont tánciskolába, a szocializmusban sok minden volt kötelező, ez nem, sőt némi pénzbe került, nem emlékszem, mennyibe, valószínűleg kevésbe. Ami- kor később bítzenekarok ötórai teáira kezdtem járni, ott eleinte a tviszt volt a divat, ami inkább torna. A rock viszont vad rángatózás. Kialakult végül a sék (shake), fiú s lány áll leszúrt lábbal, egymástól húsz-harminc méternyire, s hajladozik, kezét-lábát dobálva, anélkül, hogy egymáshoz érnének. Ez viszont nem tánc, vélekedtem, a tánc a bizalom művészete, együtt haladunk, ugyanúgy lépünk, s a férfi a vezető – hiába, máig megmaradt a sék, újabban a fiatalok néha függőleges szökellésekkel cifrázzák, sebaj.

Lejtünk apámmal, valamiféle valcert, tenyerünk összekulcsolódik elöl, középen, jólesik az érintése, ő gyakran izzadt, de most száraznak és erősnek érzem az ujjait, nem világos, hogy melyikünk vezet, tekintetünk egymásra szögeződik, örülök, hogy végre rám figyel, mindig erre vágytam, amíg élt, tizenkilencedik életévem közepén vesztettem el őt, ám ez így nem pontos, mert azelőtt se nyertem el, nem volt enyém soha, tulajdonképpen én sem az övé, ennek fényében örültem annyira, hogy együtt vagyunk és táncolunk, az se zavart, hogy a kép túl fakó, és sötét pontokból áll, amelyek ugyancsak kavarognak, akárha fekete hó pustolna a hiányos tájleírásban.

Miért éppen valcer, ez a kérdés, ötletem sincs, de hallom tisztán a háromnegyedeket, kicsit hasonlít a Kék Duna keringőre, de mégsem az, talán nem az ifjabb Johann Strauss műve, hanem az idősebbiké, ugyanolyan hullámzás, a családban marad? Apám finoman ingatja a fejét a vonósok umtattá- jára, egy ősz fürtje föláll, mint amikor tarajba gyűrte a párna, így nézett ki kora reggelenként, és a kórbonctanon, a kihúzható fémfiókban is, nem voltam ott, anya mesélte, ő hosszas habozás után legyőzte viszolygását, és csak megnézte, azt hitte, ez az özvegy kötelessége, ezt várja tőle a párt, a kormány, a népköztársaság, esetleg a jóistenke, ahogyan ő szerette mondani, kár, hogy én nem hittem ebben, nem mentem oda, az már nem az édesapám a fémrekeszben, ezt hajtogattam, hülye voltam, mint annyiszor, most tehát csak anyám beszámolója alapján képzelhetem el, ami nem ugyanolyan, mintha összeszedtem volna magam, és lemegyek a félhomályos alagsorba a nyikorgó vaslépcsőn, ahogyan anya tette, tétova léptekkel, erősen sóhajtozva-