Szacsvay László – Vajda Katalin: Féltem, amíg éltem (részlet)

Nekem nem alakult ki ott kapcsolatom, másnak igen, nekem csak az epekedés meg a várakozás jutott. A többi fiú tudta azokat a sztereotip udvarlásokat: „Istenien nézel ki!”, „Remek a hajad!”, „Szép a sminked!”, „Csinos vagy!”, „Szép vagy!” Nekem ehhez nem volt se fantáziám, se bátorságom, csak a félelmem, ami viszont elvezetett a költészethez. Miután saját ötletem nem volt, elkezdtem verseket olvasni, és abból loptam tippeket az udvarláshoz. Ez odáig fajult, hogy a magam módján át is írtam egyes költeményeket:

Radnóti, József Attila, Byron szerelmes költészetét faltam, úgyhogy lányok, kicsit ti vagytok az okai, hogy színész lettem. És lett egy új barátom, a tükör. Az egyik szekrényben, olyan stelázsiszerűen, volt egy tükör. Elkezdtem a verseket ennek a tükörnek mondani, mert neki mertem. Volt, amit megtanultam kívülről, volt, amit csak olvasva, és közben néztem a tükörben, hogy mi látszik az arcomon. Így utólag ez tényleg olyan, mintha már akkor színész lettem volna, pedig erről fogalmam se volt, csak a gátlásaimat akartam valahogy leküzdeni. Ez a baj ebben a mai nyomogatós világban a fiatalokkal… Van egy hihetetlen kincsünk, amit úgy hívnak, magyar irodalom, és fogalmuk sincs róla. Tisztelet a kivételnek, de én még nem találkoztam vele. Annyira felgyorsult a világ, hogy szinte követhetetlen. Régen egy Oscar-díjas filmet évek múlva lehetett megnézni, most már aznap. Ennyi hírt nem lehet befogadni, erre nincs már érzékszervünk.

Szeretem az esőt,

mert összefonódva

jobban érzem át,

szívünk dobbanását.

– Ilyeneket írtam… nem is lettem költő.

Végül nem arra használtam a verseket, amiért olvasni kezdtem. Hiába készültem fel a tükör előtt, a csajoknál nem mertem használni. Viszont szerelmes lettem a költészetbe. Elámultam azon, hogy milyen gyönyörűen lehet írni, hogy amit én szeretnék mondani egy lánynak, ha tudnék beszélni, azt ilyen csodálatosan is meg lehet fogalmazni. Felnőtt koromban se voltam kezdeményező. Azok közül, akik engem akartak, néhánnyal eljutottam a csókolózásig, később tovább is, de ezek nem igazi szerelmek voltak, nem erre vágytam.

Emlékeznek Szörényiéknek arra a számára, hogy „A szombat esti lány”? Nos, nekem volt egy ilyen szombatestim az Ifiparkban.

Állok a majomszigetben, kinézek egy kislányt, odamegyek, felkérem. Ez már magában egy csoda volt, hogy meg mertem tenni, de ami még inkább az, hogy jött. Kezem-lábam remegett! Kimentünk a táncparkettre. Az Ifiparkban mindig nagy tömeg volt, és egymás lábát tapodtuk. Időnként, ha valakik nagyon jól táncoltak, szétvált a tömeg, teret adva nekik. Nagy álmom volt, hogy ez egyszer velem is megtörténjen. És akkor ezzel a kislánnyal megtörtént. Úgy siklottunk a táncparketten, mintha egész életünkben együtt táncoltunk volna. Minden jelzést értett és vett, pedig egy szót se beszéltünk egymással. Nagy sikerünk volt, főleg neki, mert egy dirndl blúz volt rajta bő szoknyával. Én meg forgattam őt ide-oda, alul-fölül mindene kint volt. Arról nem is beszélve, hogy azok ketten, ott fönn, a mellkason nem voltak fixálva, mert fiatal volt a leányzó, ugráltak ide-oda, a fiúk legnagyobb örömére. Egy szó, mint száz: sikerünk volt, szétvált a tömeg, körben álltak és mindenki minket nézett. Hát az valami egészen hihetetlen érzés volt. Tudom, mit gondolnak! Az exhibicionista, hiú színész! Pedig nem az vagyok.

– Vagy mégis…?

Amikor vége lett a zenének, visszakísértem a helyére, és lesben álltam, hogy újra elvihessem, de megelőztek, többé nem tudtam vele táncolni. Azt se tudom, ki volt, mi volt, még a nevét se, mivel egy büdös szó sem hangzott el köztünk, de nekem ő „az a szombat esti lány!”