Spiró György (interjú)

Volt néhány nagy meglepődésem

Az idei Könyvhét egyik szenzációja Spiró György új nagyregénye, a Padmaly. A könyv a tizenkilencedik századi magyar történelem tektonikus mozgásait, forradalmi pillanatait ugyanúgy megmutatja, mint a hétköznapok pest-budai életvilágát, a korabeli értelmiségi mentalitásokat, a magyar szabadság és függetlenség aktuális dilemmáit és kompromisszumait. Spiró Györggyel beszélgettünk a forrásmunkákról és a nagyregény keletkezéséről.

Új regényednek már a rejtélyes címére is felkapja a fejét az olvasó: Padmaly. Te magad ismerted korábban ezt a szót?

Nem ismertem. Egy huszadik század eleji bulvárlapban bukkantam rá. Azt hiszem, a Táncsiccsal foglalkozó kései kutatók közül én vagyok az egyetlen, aki rájött, hol bujkált Táncsics Mihály nyolc évig.

Pár éve Ganz Ábrahámról írtál egy drámát, de úgy tudni, már kamaszkorod óta izgat téged a magyar tizenkilencedik század és a reformkor. Korábban egy-egy személy vagy inkább a korszak egésze érdekelt? Azért is kérdezem ezt, mert a regény egyik nagy témája épp a korszak és a személyek egymáshoz való viszonya.

A Szentendrén született Jakov Ignjatovic másképpen ábrázolta a reformkori Pestet, mint megszoktuk. Ő az első szerb regényíró, és csak azért nem áll köztiszteletben, mert a szerb–magyar kiegyezést szorgalmazta, és 48–49-ben volt tagja a magyar képviselőháznak. Terveztem egy reformkorról szóló regényt, aztán egy drámát Vörösmartyról, de hagytam magam lebeszélni. Úgy találtam, hogy nagyon nehéz lenne összegyűjteni az anyagokat. Igazam volt. Öngyilkos vállalkozás. Sokkal könnyebb lengyel, orosz vagy római tárgyú regényhez anyagot gyűjteni, a magyar történetírás és forráskiadás feltűnően hiányos.

Hogyan találtál rá Táncsics Mihályra? Eleve őt kezdted el kutatni vagy menet közben került a középpontba?

Még a Ganz-dráma anyagai között bukkantam néhány elképesztő életútra, egyiküket epizodistaként beleírtam a mostani regénybe is, de aztán teljesen kiirtottam, pedig remek ember, Barsi József a neve. Van egy igen mulatságos önéletírása. Végül Táncsics maradt mint vezérfonal. Barsi Józsefet írja meg más.

Táncsics felesége, Seidl Teréz máshogyan főszereplője a könyvnek: ő akkor is ott van, amikor észre sem veszik, mindent lát és több mint 20 évvel túl is éli az élete végére megvakuló férjét.

Úgy gondoltam, hogy ő lesz a főszereplő, de aztán a férjével együtt ketten lettek. Terézről kevés adat van, de azért akad. Gondolkoztam a regény írásának megkezdése előtt, hogy megkeresem a Táncsics-leszármazottat, akinek megkaptam a telefonját és a címét a történész Búza Pétertől, aki feldolgozta, amit feldolgozhatott. A leszármazottnál rengeteg anyag van, amit eddig nem adott ki publikálásra, biztosan Terézről is vannak fontos anyagok a birtokában, de belegondoltam, mi történik, ha beleásom magam a kéziratos, főleg német anyagokba, ha egyáltalán megengedi, hogy kutassak. Akkor évek múlva kezdtem volna bele a regénybe, vagyis soha. Így is úgy éreztem, hogy elkéstem. Nem egészséges dolog hetvenhat évesen nagyregénybe vágni. Úgyhogy annak az anyagnak az esetleges publikálása másra vár.

A neveknek és névváltoztatásoknak nagy jelentősége van a regényben: névmagyarítások, álnevek, gúnynevek sokasága, vagy épp Jókai döntése, aki Jókay Móric helyett Jókai Mór lett. Sokáig nem nevezed meg Táncsicsot, hanem könyvszedőnek, státuszfogolynak, forradalmárnak hívod. Mintha az embert a funkciója vagy társadalmi helyzete határozná meg.

Arra gondoltam, hogy aki nem tudja, kiről szól, mert se a hirdetéseket nem olvassa, se a fülszöveget, azt meglepem. De inkább csak játszottam magamnak egy kicsikét. Érdekelt, meg lehet-e úszni huzamosan, hogy a főhőst egyáltalán megnevezzem. A jelek szerint igen.   

Megannyi helyen lehet aktuálisnak érezni ezt a nagyregényed is, anélkül, hogy te magad törekednél a szándékos áthallásosságra. Rengeteg legenda, mítosz és toposz pedig más megvilágításba kerül. Neked a kutatás során mi volt a legnagyobb meglepetés?

Volt néhány nagy meglepődésem. A regényből végül kihúztam, hogy a neves antiszemita Istóczy Győző 18 évvel korábban javasolta Izrael állam megalapítását, mintsem Herzl Tivadar nagy erővel elkezdte volna szorgalmazni. Nem történeti munkát írtam, hanem regényt, bár persze így is fölmerül a neve. Persze ez az egész zsidóügy világszerte le van tagadva, és nem az én feladatom, hogy alaposan kikutassam és megírjam, hogy a XIX. század elejétől kezdve melyik nyugati nagyhatalom (az összes) milyen módokon manipulálta a zsidókat Kelet-Európában és a Közel-Keleten. Az oroszoknak és a lengyeleknek kellett volna kikutatniuk, meg persze a franciáknak, de hát vagy túlságosan zsidók voltak vagy antiszemiták. Ami talán még érdekesebb, az a magyar munkásmozgalom. Lehetett összesen vagy három ember az elmúlt százötven évben, aki tisztában volt a részletekkel, de óvakodtak leírni. Azzal kenték el a dolgot, hogy a magyar munkásmozgalom nehéz korszakát élte akkor. Az egyik vaskos könyv közepén  találtam egy mondatot, S. Vincze Edit írta, amely meghökkentett, akkor vetettem rá magam a korabeli újságokra, és nem győztem álmélkodni. A történésznő arra számíthatott, hogy a Kádár-kori lektor nem jut el a kínos mondatig az olvasásban. Még azt is megengedte magának egy másik mondatában, hogy Kozma Sándor főügyészt emberségesnek nevezte. A lektor addigra nyilván rég megunta a könyvet, és én voltam a szintén történész férjén kívül az egyetlen, aki végigolvasta. Amúgy szokásos eljárásuk volt az önéletrajzot író munkásmozgalmi szerzőknek, hogy a könyv közepén-végén elhelyeztek egy-két mondatot, amelyekben mindaz fejre áll, amit addig írtak. S. Vincze Edit és a férje, Siklós András meghaltak, mielőtt elkezdtem érdeklődni az anyag iránt, pedig lettek volna hozzájuk kérdéseim. Kár, hogy nem ismertem őket. Kár, hogy ennyire radikálisan halandó az ember.

Szegő János

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/padmaly