Pálmai-Lantos Éva: Marita (részlet a Vércseppek a havon c. kötetből)

– Azt a mindenit, ez egy palota! – tört ki belőlem, amikor kiszálltunk a taxiból, és megláttam a feketefenyők és formára nyírt bokrok között a házat, ahová jöttünk. Az épületet két nagyobb, szimmetrikus szárny alkotta, a kettő között oszlopos veranda nyújtózott. Halványsárga homlokzatát kétemeletnyi ablaksor törte meg. Az ablakok körüli fehér stukkók régies eleganciát sugároztak. Valóban olyan volt, mint egy palota. Miguel elmosolyodott a szavaimra, és a karját nyújtotta.
– Mehetünk? Belekaroltam, de megvetettem a lábam.
– Miért nem mondtad, hogy ennyire elegáns helyre jövünk?
– Mert akkor mi lenne más?
– Más ruhát veszek, elegánsabbat, vagy nem is tudom. De te csak annyit mondtál, hogy előkarácsonyi vacsorára jövünk Pozuelo de Alarcónba a rokonaidhoz.
– Gyönyörű vagy így – nyugtatott meg Miguel. – Szeretem ezt a ruhát, szép emlékeim vannak róla Cádizból. Jólesett a bókja, de nem győzött meg teljesen.
– Egyáltalán milyen rokonaid? – puhatolóztam finoman. Miguel említette pár napja, de a közös madridi karácsony megszervezése annyira lefoglalt, hogy erre az aprócska részletre, őszintén szólva, nem figyeltem.
– Leginkább távoliak. Nagyapámnak két fiútestvére volt, az idősebb Carlos, a fiatalabb Esteban. Tío Esteban nem alapított családot, nagyapa Jerezbe ment sherryt készíteni, úgyhogy ez a Carlos-ág. Vagyis Rafael a másod-unokatestvérem. A név hallatán felnyögtem, mire Miguel hangosan felnevetett.
– Nyugalom, kedvelni fogod őket, ő és a felesége, Bianca is kedvesek. Ritkán találkozom velük, de az előkarácsonyi vacsora afféle hagyomány náluk, és ha még nem tűnt volna fel, mi, spanyolok bolondulunk a karácsonyért. Ettől sem lettem nyugodtabb, de Miguel finom unszolására végül hagytam, hogy a fehér kővel kirakott felhajtón a ház felé vezessen. A csengetésünkre egy fiatal nő nyitott ajtót, haját szoros kontyba fogta, hófehér ruhája makulátlanul simult karcsú alakjára, a mandzsettáit és a gallérját finom csipkebetétek díszítették. Nagy, sötét szemével végigmért minket.
– Senor Gistaín! – mosolyodott el. – Már várják önöket, fáradjanak be! A ház belülről éppen olyan impozáns volt, mint kívülről. A hatalmas belmagasságú előtérből jobbra és balra is folyosó nyílt, szemben kovácsoltvas korláttal szegélyezett márványlépcső vezetett fel az emeletre. Miguel balra terelt a folyosón, amerről beszélgetés zaja hallatszott. A nappaliban, vagy inkább szalonnak nevezhető helyiségben, hárman ültek a süppedős vörös fotelekben. Ahogy beléptünk, egy meghatározhatatlan korú nő felpattant, és elénk libbent. Térdig érő, sötétzöld selyemruhát viselt, amely finoman követte a mozdulatait, anélkül hogy hivalkodóvá vált volna. Nyakában egy egyszerű, de feltűnően szép gyöngysor csillogott, fülében hozzá illő apró arany fülbevalókkal, csuklóján egy klasszikus Cartier karóra és egy vékony arany karkötő csillant meg minden mozdulatánál. Az egész megjelenéséből áradt a magabiztosság és a könnyed elegancia.
– Hát itt vagytok! – Csókot lehelt Miguel arcára, aztán felém fordult, és megnézett magának. – Szóval te vagy az a különleges Catalina. Bianca vagyok, örülök, hogy megismerhetlek! Zavaromban alig bírtam valami üdvözlésfélét kinyögni, de Bianca nem törődött vele. Közénk lépett, és belénk karolt, majd a szoba közepe felé vezetett minket.
– Gyertek beljebb! Rafa éppen eltűnt valahová, de szolgáljátok ki magatokat, italok a bárasztalon. Catalina, te még nem ismered Rafael húgát és a férjét. Bianca olyan gyorsan hagyott ott minket, ahogy előttünk termett, én pedig végre körül tudtam nézni. A helyiséget arany-vörös mintás szőnyeg borította, körben a falakon súlyos keretben festmények lógtak, a fehér kandallóban tűz ropogott, és az átellenes sarokban egy háromméteres, az enteriőrhöz illő piros és aranyszínű gömbökkel meg füzérekkel feldíszített karácsonyfa magasodott. Alatta fényűző csomagolópapírban különböző méretű ajándékok. Mintha egy karácsonyi film díszletébe csöppentem volna. Miguel letett egy apró, elegáns dobozt a fa alá a többi közé.
– Ez a szokás, mindenki hoz valami ajándékot a házigazdáknak, mókásabb így, mintha rengeteg bort és virágot kapnának – magyarázta. Aztán megfogta a kezem. – Készen állsz? Ígérem, nem lesz rémes! Öntudatlan mozdulattal megigazítottam a ruhám, és követtem a vörös fotelekben beszélgető vendégekhez. A hírek gyorsan terjedhettek Miguel családjában, mert Rafael húga és a férje, Senor és Senora Valverde azzal fogadtak, hogy már hallottak rólam. Miguel vállat vont, és hang nélkül a Martina nevet tátogta felém. Szóval a sógornője mesélt. Úgy tűnt, semmi rosszat, mert barátságosan arról kérdezgettek, szeretek-e Spanyolországban élni. Aztán áttértek a különböző, számomra ismeretlen családtagok kitárgyalására, amihez nem tudtam hozzászólni, így elvettem egy pohár pezsgőt, és körbesétáltam az elképesztő nappaliban. A festményeket nézegettem. Nem akartam hinni a szememnek, de felismerni véltem egy Francisco de Zurbarán-csendéletet narancsokkal és citromokkal.
– Szép, igaz? Engem megnyugtat, ha ránézek – szólított meg egy férfi, mire ijedten megpördültem, és kis híján leöntöttem a pezsgővel.
– Elnézést, nem akartam megijeszteni, de a tekintetből úgy láttam,ön is értékeli a művészetet – magyarázkodott. – Rafael Mendoza y Carillo vagyok, a házigazda. A férfi mintha Bianca ellenkező nemű mása lett volna, a sötétzöld zakót rá szabták, épphogy őszülő haját hátrasimította, és pont csak annyira volt borostás, amitől sármosnak és divatosnak tűnt.
– Bartha Katinka – nyújtottam kezet. – Á, akkor mindent értek – mosolyodott el. Bár körülbelül egy évtizeddel idősebb volt, ettől hirtelen meglepően hasonlított Miguelre.
– Te vagy Miguel barátnője. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Ez tényleg egy Zurbarán? – csúszott ki a számon.Rafael büszkén bólintott.
– Igen. A családunk nagy művészetpártoló, generációk óta gyűjtjük a festményeket, bevallom, kicsit olyan a ház, mint egy múzeum, már csak a teremőrök meg a kamerák és a riasztók hiányoznak, rémes. A tettetett kétségbeesés láttán elnyomtam egy mosolyt. Miközben Rafael körbevezetett, és minden képről mondott néhány szót, egyre jobban ámultam. Nemcsak azon, hogy több százezer eurónyi érték lóg a falakon, hanem azon is, milyen lelkesedéssel beszélt róluk. Megígérte, hogy mivel még sosem jártam náluk, vacsora után körbevezet az emeleten is, és mutat pár igazi különlegességet. Még örömmel hallgattam volna, amikor a háziasszony félbeszakította.
– Drágám, ne beszélj lyukat Catalina hasába! Hadd találkozzon a többi vendéggel is!
Most vettem csak észre, hogy a helyiség időközben megtelt emberekkel. Bianca mindenkinek bemutatott. Tízen-tizenketten lehettek, próbáltam megjegyezni a szomszédok, kollégák és családtagok nevét. A végére zsongott a fejem, ráadásul a vendégek ismerték a járást, szabadon jöttek-mentek, leültek, felálltak, ezért úgy éreztem, mintha egy állandóan változó képet kellene memorizálnom. Elég gyorsan feladtam, letelepedtem az egyik kétszemélyes kanapéra, és csak figyeltem a vibrálást. Úgy tűnt, a legtöbben ismerik egymást, legalábbis erről tanúskodtak a látványosan a levegőbe adott puszik és a lelkes üdvözlések. Egyedül egy negyvenes évei elején járó, vörös hajú nő lógott ki, még nálam is jobban. Nem vett részt a beszélgetésekben, hosszú, bő, fehér pólója és koptatott farmerje éles kontrasztban állt a csillogó estélyi ruhákkal és szmokingokkal. Valójában a pólójának a mintája keltette fel a figyelmem. Egy színes ecsetvonásokkal szemből megfestett női arc volt rajta, akinek a haja, ahogy a vállára omlott, a madridi Gran Vía épületeinek sötétkék sziluettjét formázta meg. Neki nem mutattak be, arra emlékeztem volna. Miguel megszabadult az öltönyös férfiak köréből, és letelepedett mellém.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Szemlélődöm. Így valóban nem rémes – nyugtattam meg.
– Ugye? Rafaelék az előkarácsonyi vacsorára elit társaságot hívnak meg. Itt senki nem lesz tolakodó. Ők ott – mutatott egy párra, amely ugyanabba a színbe öltözött, csak a férfi zakót, a nő blézert viselt – a kulturálisörökség-védelmi miniszter és a férje. A szomszédok, akikkel Rafael beszélget, Arlo Figuerolas, egy építőipari cégcsoport feje és a felesége.
– És ő? – biccentettem a farmeres-pólós nő felé, aki felkeltette a figyelmem. Miguel feltűnés nélkül, de jól megnézte.
– Gőzöm sincs. Megeshet, hogy még sosem járt itt. Vagy nem emlékszem rá.
– Erre a hajra? Ha az arcára nem is, de erre a vörös hajra jövő ilyenkor is emlékezni fogok.
– Igaz. Mindamellett én sem tudok fejben tartani mindenkit. És ha ez megnyugtat, nekem kínosabb, mert tőlem elvárják, hogy névről ismerjem őket…
Már-már megsajnáltam, de nem volt alkalmam válaszolni, mert a lány, aki beengedett minket, bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. Bianca és Rafael nyomában mindannyian átvonultunk az étkezőbe. Ezt a helyiséget a szalonnal ellentétben hófehérre festették, a hosszú asztal felett hatalmas, sokkarú csillár szikrázott. Az asztalon porcelán étkészlet és kristálypoharak csillogtak a fényében. Cirádás ültetőkártyák jelölték minden vendég helyét. Engem Miguel és egy korombeli férfi közé ültettek, aki Ikerként mutatkozott be, de nem bizonyult jó társaságnak. Amikor udvariasan beszélgetést igyekeztem kezdeményezni, csak félig figyelt rám, rajtakaptam, hogy a nyakigláb, igencsak fiatal pincérlányt figyeli, aki egy szervizkocsin betolta az előételt. Aztán Rafael felállt az asztalfőn.
– Szeretném kihasználni az alkalmat, és megköszönni, hogy mindannyian itt vagytok. Számunkra – nézett a feleségére – ez jelenti a karácsonyt, hogy itt vagyunk, együtt, a családtagokkal, barátokkal, kollégákkal. A szakácsnő a legjobb ételekkel készült, úgyhogy együnk, beszélgessünk, élvezzük ki ezt az estét!