Mészöly Ágnes: Last Christmas (részlet a Vércseppek a havon c. kötetből)

1
PAPA DON’T PREACH

– Hol van már ez a gyerek?! Szabó doktor leállította a kaposvári Munkácsy Gimnázium előtt várakozó krémszínű Wartburg kombi motorját. Aztán rögtön újra gyújtást adott. Bár szikrázóan sütött a nap, jócskán fagyott, ő pedig nem akarta, hogy kihűljön az autó utastere. Belekapaszkodott a kormányba, és a hüvelykujjával dobolni kezdett a kereket borító sötétbarna műbőrön.
– Még ki sem csengettek – csitította a felesége. – Ez az utolsó osztálykarácsonyuk. A férfi hümmögött egy sort. A háta közepére sem kívánta az előtte álló nyolcórás utat. Szíve szerint kora reggel elindult volna Tátralomnic felé, de a lánya kijelentette: ha nem maradhat az osztálykarácsonyon, inkább a nagyszüleivel tölti az ünnepeket. Szabó Pál sebészprofesszort megfontolt embernek ismerték. De akik közel álltak hozzá, tudták: az elveit csak addig képviseli következetesen, amíg nem Ágotával szemben kell kiállnia értük. Kamasz lánya érveinek, igazságérzetének és csúfondáros mosolyának képtelen volt ellenállni, egy-egy vita után dohogva, morgolódva próbálta védeni a maradék tekintélyét. Felesége, Klára ezt ugyanolyan derűs beletörődéssel viselte, mint a gyerek kirohanásait. Ő ritkán szólt bele a dolgokba, ám akkor nem tűrt ellentmondást. A kórházban tudta mindenki: habár Szabó professzor elvtárs magasabban áll a szamárlétrán, mint Oláh doktornő, nem csak szakmai kérdésekben kéri ki a felesége véleményét.
Előző este is a nő győzte meg, hogy induljanak el péntek délután. Talán későn érünk oda, magyarázta Klára, de a másnap reggel már a pályán ér minket. Pali dohogott, aztán megadta magát a „lányok” akaratának. Mára azonban már megbánta a határozatlanságát. Estére havazást ígértek az északi országrészre.
– Betegyek zenét? – kérdezte Klára, és már csúsztatta is az autósmagnóba (amit pár hónapja kapott egy hálás betegtől) a férje kedvenc Illés-kazettáját. Megszólalt a Valahol egy lány, Pali elmosolyodott, átnyúlt a felesége oldalára, és a nő farmerbe bújtatott combjára tette a kezét. Aztán megint elkomorodott az arca.
– Az a semmirekellő mit keres itt? Ifjabb Tóth Zoltán, a város néhai párttitkárának a fia fázósan topogott a gimi bejárata előtt. A kezében nejlonzacskót szorongatott, és nagyjából félpercenként az órájára nézett.
– Hagyd már szegényt! Senki nem tehet a családjáról. – Ha a lányom közelébe megy…
Klára kíváncsian várta, hogyan próbálja majd Pali megóvni (védelemre nem szoruló) lányát a volt fiújától. Ám ekkor felhangzott az óra – és 1989 utolsó tanítási napjának a – végét jelző csengő. Tóth Zozó, akit májusban rúgtak ki a gimnáziumból, megrettent: körül sem nézett, pánikszerűen átvágtatott az út másik oldalára, hogy ott aztán újra lecövekeljen. Két perc sem telt bele, és kinyílt az iskola ajtaja. Előbb csak pár diák sietett ki rajta, aztán egyre többen érkeztek. Elindultak a buszmegálló felé, vagy kisebb-nagyobb csoportokban megálltak még búcsúzkodni. Végre Szabó Ágota is feltűnt. Divatos répaszabású farmert és pufidzsekit viselt, egyenes, vékony szálú haja összefogva is a háta közepéig ért. Alig tudott kievickélni az ajtón, mert az egyik kezével legjobb barátnőjébe, Köves Zsófiba karolt, a másikat aktuális fiúja, Mészáros Anti fogta. Plusz volt még nála – a székely szőttesből varrt oldaltáskán kívül – egy rakás ajándék. Reggel ő is egy órával korábban kelt, hogy becsomagolhassa a barátainak a tizenöt, személyre szóló számokkal teli, kétszer harmincperces TDK magnókazettát.
– Na, végre! – sóhajtott Szabó doktor. Ágotáék megálltak pár méterre a kijárattól. Hozzájuk csapódott néhány osztálytársuk, beszélgetni kezdtek, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy el akarnak köszönni egymástól. Anti gyanakodva mutatott a túloldalon tébláboló Tóth Zoli felé. Mondott valamit Ágotának, de az csak a fejét rázta, aztán megcsókolta a fiúját, még egyszer megölelte Zsófit, és elindult a szemben parkoló kocsi felé. Szabó doktor azonnal kipattant a vezetőülésről.
– Hátrarakod a holmidat? – kérdezte köszönés helyett a lányától.
– Jó lesz mellettem, úgyis zenét akarok hallgatni – mondta a lány, miközben megölelte az apját. Aztán észrevette, hogy a kocsi tetejére nem került fel a csomagtartó. – És a lécek?
– Beslichtoltam mindent a csomagtartóba. A légellenállás miatt. Igaz, hogy le kellett hajtanom az ülést… nem lesz sok helyed, de kényelmesen el fogsz férni. A lány elhúzta a száját, majd kinyitotta a hátsó ajtót, az apja kezébe nyomta az egyik becsomagolt ajándékot, és megpróbálta a többit elhelyezni az utastérben.
– Gota, van egy perced? – hallották a hátuk mögül Zozó hangját.
– Csak boldog karácsonyt szeretnék kívánni…
Pál kérdően nézett a lányára. Az odaadta neki a kabátját meg egy fura formájú csomagot.
– Minden rendben, apa… Mindjárt jövök. Beteszed ezeket addig?
– intett Ágota, és odalépett az Egyes Számú Nagy Szerelméhez.
– Hoztam neked valamit – mondta a fiú zavartan.
– Gondoltam, hogy jönni fogsz – mosolygott a lány. Belekotort a szőttestáskába, és elővett belőle egy tenyérnyi piros csomagot.
– Tessék. Boldog karácsonyt, Zozó!
– Boldog karácsonyt! – A fiú inkább grimaszolt, mint mosolygott, aztán kihúzott a zacskóból egy könyvet. – Nem volt időm becsomagolni, de szerintem tetszeni fog.
– Gyilkosság a Spanyol-fokon – olvasta az olcsó, sárga borítón a lány.
– A legjobb krimi, amit mostanában…
– Nem szeretem a krimiket.
– Pedig neked való… – hebegett Zozó. – Ellery Queen írta…a nagy leleplezés előtt minden könyvében felteszi a kérdést: tudja már az olvasó, ki a tettes? Nekem sosem sikerül kitalálnom. De neked szerintem sikerülni fog.
– Hát… köszi. Bocs, de mennem kell.
– Nocsak, nocsak, a szokásos karácsonyi síelés? – A fiú hangjába a fájdalom mellé nem kevés gúny vegyült.
– Aha… – Ágotának eszébe jutott, mennyivel jobban szerette a srác semmilyen tekintélyt nem tisztelő arcát annál a kivertkutya-tekintetnél,amivel mostanában nézett rá. És hogy egy éve még Zozóval együtt szorongtak a Wartburg hátsó ülésén.
Akkor még minden egyszerűbb volt, gondolta.
– Hát… jó utat. És csak óvatosan – mondta Zozó. A szarkasztikus mosolymorzsa lepergett a szája szegletéből, mintha ott sem lett volna.
– Tudok magamra vigyázni – felelt a lány, és beszállt a kocsiba. Csak akkor dőlt hátra a szürke plüsshuzattal borított ülésen, mikor az apja felkanyarodott a 67-es útra. Ám a nyugalma nem tartott sokáig.
– Meg kell állnunk a benzinkútnál… – kapaszkodott meg a vezetőülés támlájában. – Lemerült a walkmanem.
–Még el sem indultunk! – forgatta a szemét az anyja. – Egyébként is, van zene a kocsiban. Majd ha megállunk tankolni, veszünk elemet.
– Nem biztos, hogy négyszázötvenedszer is végighallgatnám az István, a királyt… Tonitól megkaptam az új Wham!-kazettát.
– Beteheted az autórádióba – javasolta az apja.
– Persze, hogy anya elkezdje cikizni.
– Nem szoktam semmit cikizni – jelentette ki a nő.
– A múltkor összekeverted a Duran Durant a Modern Talkinggal – emlékeztette a lány.
– Arról nem tehetünk – magyarázkodott az apja –, hogy ezek a tiszavirág-életű slágergyárosok mindent egy kaptafára húznak fel, és az összes énekes úgy néz ki, mintha…
– Apu, ne már! Egyébként van kaja? – kérdezte Ágota. Az osztálykarácsonyon teleette magát süteménnyel (a rendes lányok mindig csináltak valami finomat), de szerette volna elterelni a beszélgetést Simon Le Bon és George Michael fizimiskájáról.
– Kislányom! Még ki sem értünk Kaposvárról! – csóválta a fejét az anyja. – De ott van melletted a hűtőtáska, benne a téliszalámis szendvics. A Wartburg végre elhagyta a városhatárt. Szabó doktor biztonságos nyolcvanas tempóval haladt észak felé. Klára önfeledten énekelte kamaszkora slágereit az autómagnóval, a lánya pedig befészkelte magát a hátsó ülésre, és nézegetni kezdte az osztálytársaitól kapott ajándékokat, aztán amikor már mindennek eleget örült, a zöld papírborítású Felvételi tájékoztató mellől elővette a bioszkönyvét. A puha fedeles ponyvaregénybe bele sem lapozott. Jellemző Zozóra.

Olyan ajándékot ad, amit ő szeret, gondolta. Aztán eszébe jutott az előző karácsony, amit együtt ünnepeltek. Akkor Donovalyba mentek a szülei társaságával: Szabóék minden évben ugyanazzal a négy családdal töltötték ezt a pár napot. Ó, a fenébe, vágta fejbe a gondolat, most magyarázkodhatok majd, hogy hol hagytam a „kis barátomat”. Vízkelety Etus, Simon Évi és Gálné Ibi kórusban fognak sopánkodni, hogy „pedig milyen helyes fiú volt a Zolika”, apa haverjai meg viccelődnek, hogy legalább nem issza el előlük a becherovkát. Csak Hammer Gizi és a férje, Petyabá nem tesz majd megjegyzést. A Gál srácok megint rám ragadnak, de legalább nem kell Simon Zsuzsi és a hugicája nyafogását hallgatnom…
Mielőtt azonban még elkezdte volna sajnálni magát, eszébe jutott, mennyire szeret a fehér, makulátlanul tiszta, havas hegyoldalon suhanni, és mennyire szerencsés, hogy (az osztálytársai közül egyedül) minden karácsonykor eljut a hegyekbe. Ezért még a szülei régi barátait meg a barátok hülye gyerekeit is el lehet viselni. És végül is nem olyan rémes a társaság. Csupa értelmiségi, főleg orvosok, akik még a Debreceni Egyetemen ismerkedtek össze. Már Simon Évit kivéve, aki csak kozmetikus, bár pont vele lehet a legjobbakat beszélgetni. Meg Petyabával, a veszprémi állatkert igazgatójával, aki eléggé kilógott a csapatból, és Ágota apja szerint veszélyes nézeteket vallott. Legalább kiengedek az érettségi előtt, mosolyodott el magában. Öt-hat napig eszembe sem jut a biológia. Legfeljebb csak akkor,amikor beszámolok róla, hogy igen, én is a Debreceni Egyetem Orvosi Karára jelentkezem. Nem mintha szeretnék betegekkel foglalkozni, de hát a családi hagyomány, ugye. És egyébként sincs jobb ötletem.