Boldizsár Ildikó: Meseterápia (részlet)

Visszatalálás a szellemi gyökerekhez

A mesekutatás tudománya a mesét közösségi műfajnak tekinti, és a történetek szórakoztató jellegét hangsúlyozza. Én azonban erősen kételkedem abban, hogy az emberek csupán azért ültek volna le évszázadokon keresztül a mesemondók mellé, és azért hallgattak volna órákon, sőt napokon keresztül meséket, hogy jól szórakozzanak. Véleményem szerint a mesék tudásközvetítő, tudatformáló szerepe sokkal fontosabb volt a „szórakoztató jellegnél”. Ha a mese pusztán szórakoztató műfaj lenne, alkalmatlannak bizonyulna arra, hogy testi, lelki és szellemi szétesettségeket, megbomlott egyensúlyi állapotokat rendezzen össze, márpedig a gyógyításban szerzett tapasztalataim szerint a legősibb varázsmesék éppen ezt teszik: összerendezik azt, ami szétesett. Ez nem valósulhat meg másképp, mint úgy, hogy a mesei szimbólumok a tudatalattiban olyan folyamatokat indítanak el, amelyek egy idő után (és manapság némi rásegítéssel) belátásokhoz vezetik a szenvedő vagy útkereső embert. A belátás azonban még kevés ahhoz, hogy sorsfordító döntések szülessenek; az „útnak induláshoz” erőt, bátorságot, elszántságot kell gyűjteni. A mesehősök épp azt mutatják meg nekünk, hogy miként is lehet minderre szert tenni.
A közösségre, a mesehallgatóra szüksége van a mesemondónak. Régen a hallgatóság igénye döntötte el, hogy a mesemondó milyen mesét vegyen elő emlékezetének kincsestárából. Más mesére volt ugyanis szükség keresztelőn, halottvirrasztáson, esküvőn vagy munkavégzés közben. Mint ahogy manapság is más mesét kell mondani, ha pereskedőket szeretnénk összebékíteni, házastársi félreértéseket akarunk tisztázni vagy épp hosszú útra indítunk valakit. Hiszen úgy van, ahogy sokszor mondtam és írtam már: minden élethelyzetnek megvan a maga meséje.
A magyar hagyományban a mesemondás rítusnak számított, szinte kötelezően előírt elemei voltak: ilyennek számítottak a mesemondás körülményei, hely- és időbeli feltételei. Volt olyan falu, ahol még mesebírót is választottak, aki ádázul figyelt arra, hogy ugyanazt a mesét a mesemondó ne mondja el kétszer bizonyos időn belül. Hagyományos mesemondási alkalmaknak számítottak a közösségi munkák, az idénymunkák, valamint az emberélet fordulói. Az ősz beálltával, a mezei munkák végeztével az emberek zárt helyiségekben közösen dolgoztak tovább. A kukoricamorzsolás, tollfosztás, fonás, dohánycsomózás, kosárfonás közben mondott mesék egyrészt kellemesebbé tették az együtt eltöltött időt (vagyis valóban „szórakoztattak”), másrészt olyan időszakot jelentettek az ember életében, amikor magára figyelhetett, befelé is intenzívebben élhetett, nem vonták el figyelmét a gazdálkodás gondjai-bajai. A mesék megerősítették a közösség összetartozását, értékrendjét, közös feladatait, miközben figyelmeztették az egyént arra is, hogy kinek mit kell beleadnia ebbe a „közösbe”: milyen utakat kell bejárnia, miféle ellenségekkel, kísértésekkel, nehézségekkel kell szembenéznie. Az emberélet fordulóihoz kötött mesélés is az egyén felelősségét erősítette, ugyanakkor a közös mesélés már önmagában is jelezte, hogy a közösség egyetlen tagja sincs magára utalva, senkinek nem kell egyedül megvívnia azokkal a bizonyos mesebeli és valóságos sárkányokkal.
A közösségtől távol lévők, az úgynevezett idénymunkások vagy a kaszárnyában élők is meséltek egymásnak, de ilyenkor a mesélésnek más funkciója is volt: a mesemondók a meséken keresztül jelezték hovatartozásukat (nem véletlen, hogy az idénymunkások ismerték a legtöbb falucsúfoló mesét), saját történeteikkel határolták el magukat más falubeliektől.
A mese lételeme, megtartója, formálója és befogadója tehát évszázadokon keresztül a közösség volt: a mesemondó mesélt a szűkebb családja tagjainak, a rokonságnak, a szomszédságnak vagy akár az egész falu népének. De mesemondáskor nemcsak az adott, jelenlévő közösséggel van együtt az ember, hanem az őseivel is, hiszen a meséket az ősök őrizték meg és hagyományozták át generációról generációra. A mese az anyanyelven túl a közösség közös nyelve. A mesélő és a mesehallgatók olyan közösséget alkotnak, amelyben mindenki valamilyen módon (aktívan vagy passzívan) birtokosa a hagyománynak, azaz valóban együtt van az őseivel.