Amikor váratlanul kinyílik egy ajtó (Interjú)

Új videós, beszélgetős műsort indítunk, ahol könyvekről, olvasmányélményekről és az alkotás titkairól beszélget majd hol Grisnik Petra, hol pedig Ruff Orsolya egy íróval otthonos légkörben. A műsort minden hónap utolsó csütörtökén 19 órától láthatják a Líra Könyv facebook csoportjában.

Miért lehetnek manapság egyre népszerűbbek az olvasóklubok? 

Grisnik Petra: Soha nem voltam tagja olvasókörnek vagy -klubnak, de mindig nagyon szerettem olvasmányélményekről beszélgetni. Szeretem, hogy az olvasás csak látszólag magányos tevékenység, minden élményanyag, ami onnan jön, váratlanul közel hozhat akár teljesen idegen embereket is.

Ruff Orsolya: A könyvek olvasásán túl egy dolgot szeretek talán még jobban: beszélni róluk. Az olvasás magányos tevékenységként él a köztudatban, és technikailag az is (habár egyre több olyan kezdeményezésről hallani, amikor sok ember azért gyűlik össze egyszerre egy helyen, például egy parkban vagy egy kávézóban, hogy együtt olvassanak), mégis azt hiszem, legalább olyan élvezetes, amikor megosztjuk az élményeinket, meglátásainkat, véleményünket – és ez még akkor is igaz, ha történetesen nem értünk egyet a másikkal! A Líra Olvasóklubban ráadásul sokszor vendégeink lesznek az írók, az ő történeteik, megéléseik, műhelytitkaik pedig újabb és újabb rétegekkel gazdagíthatják a saját olvasásélményeinket!

Időhurokban vagyunk, hiszen ez az interjú január elején készül, az első adás élőben január 30-én lesz, a lap viszont csak később jelenik meg. Petra, megvan már a legelső kérdésed Grecsó Krisztiánhoz?

GP: A konkrét kérdés még nincs meg, rengeteg dolog kavarog a fejemben a beszélgetéssel kapcsolatban, ráadásul csak néhány hét telt el azóta, hogy Krisztiánnal a Lírástudókban beszélgettem, úgyhogy nem könnyű feladvány számomra, hogy ne ismételjem magam, vagy ne hagyjak ki semmit, amit fontosnak találok. Az viszont nagyon megnyugtató, hogy Krisztiánnal beszélgetni mindig öröm, attól nem tartok, hogy mi ketten szótlanul fogunk ücsörögni azon a bizonyos kanapén. 

Petra színész, Orsi író – eredendően mást is jelenthet nektek az improvizáció. Mennyire szerettek előre eltervezni egy-egy beszélgetést?

GP: A színpadi improvizáció nagyon más, mint egy interjúhelyzet. Amikor egy beszélgetésre készülök, mindig eltervezek egy vezérfonalat, amihez csakis annyira ragaszkodom, amennyire a helyzetben kényelmesnek és relevánsnak tűnik. Szeretem, ha a beszélgetőpartnereim meglepnek, és egészen máshová kanyarodik a beszélgetés, mint terveztem, mert az általában azt jelenti, hogy ők maguk ellazultak, és felszabadultan hagyják csapongani a gondolataikat.
Talán ambivalens, de én egy biztonsági játékos vagyok, aki bármikor bedobja a gyeplőt, ha úgy alakul.

RO: Szeretem, ha a beszélgetésnek van egy szépen látható íve, emellett hajlamos vagyok a túlkészülésre (ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy már az adott könyv olvasása közben rengeteg jegyzetet készítek, menet közben formálódnak a kérdések, fejben már akkor tervezem a beszélgetést), viszont mindenre nem lehet felkészülni, és nem is szabad. Muszáj teret hagyni a spontaneitásnak, de ez nincs másként az írásnál sem (hiszen, ha mindig mindent az utolsó bekezdésig megtervezünk, hol marad a meglepetés, az élvezet?). Azt hiszem, egy beszélgetés közben is talán azok a pillanatok a legemlékezetesebbek, amikor váratlanul kinyílik egy ajtó, és egy olyan gondolati világ tárul elénk, amire minden előzetes felkészülés ellenére sem számítottunk.

Sokszor kevésnek tűnik az idő az olvasásra, egy olvasóklub ebben is segíthet. Nektek hogyan fér bele az olvasás az életetekbe? Mikor szoktatok, szerettek olvasni?

GP: Nincs receptem, folyamatos küzdelemben vagyok az idővel, pedig leginkább úgy szeretek olvasni, ha hosszú, nyugalmas órákat szánhatok rá, de erre főleg éjszaka van alkalmam, aztán indul a harc az alvásdeficittel… Az a szerencsém, hogy folyton szeretek olvasni. Válogatás nélkül örülök a reggeli lopott percektől a két villamosmegállónyi félfejezeten át az egész nap beletemetkezésig mindennek.

RO: A legjobban reggel szeretek, a legtöbbször este szoktam. Az olvasóklub szerintem is jó ritmust adhat az olvasásnak, ráadásul igyekszünk nagyon változatos műfajú könyveket választani, hogy tényleg mindenki megtalálja az ízlésének, érdeklődésének megfelelőt. Én főleg fiatal olvasóknak írok, és az ő esetükben sokszor elhangzik, hogy csak meg kell találni azt a könyvet, amellyel beléphetnek az olvasás birodalmába. Szerintem a felnőtt olvasókkal sincs másként: akinek az életéből kikopott az olvasás, de nagyon szeretné újra beiktatni és a mindennapjai részévé tenni, a klubban a legjobb helyen jár.

Orsi, neked ki lesz az első vendéged?

RO: A februári olvasmányunk Viola Ardone A nagy csoda című regénye lesz. Az olasz szerzőnek már több kötete megjelent magyarul, így biztosan sokan örülnek majd az új könyvnek, amely ugyancsak Dél-Olaszországba vezet. A terveink szerint márciusban is egy közönségkedvenc szerző kötetéről fogunk beszélni az Olvasóklubban, ez pedig nem más, mint a Félelem című thriller Chris Cartertől. Az amerikai író két évvel ezelőtt a General Press meghívására már a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt: Carter itthon roppant népszerű szerző, ezt majd a Líra Olvasóklub tagjai is megtapasztalhatják. Azt tervezzük ugyanis, hogy egy kis időre kapcsoljuk Chris Cartert Amerikából, kikérdezzük az új könyvéről, utána pedig a stúdióban Lakatos Leventével – akitől szintén nem idegen a thriller műfaja – beszélünk majd Carter könyveiről.

Egy jó olvasóklub a komfortzóna kitágítása is lehet. Mennyire célotok elmenni határműfajok felé? Szoktatok-e néha nagyon mást olvasni? 

GP: Klasszikus mindenevő vagyok, és ez a Lírástudók óta még inkább így van. Minden alkalommal hálás vagyok, amikor valami kilökdös a buborékomból, mert azoktól a könyvektől általában olyasmit kapok, amire nem számítottam.

RO: Olvasásban eléggé mindenevő vagyok én is, kimondottan szeretem váltogatni a műfajokat. Alapvetően minden könyvtől azt várom, hogy lepjen meg – a hangvételével, a változatos, meghökkentő vagy épp újszerű világlátásával, a humorával, a cselekményszövésével… A műfaj csak egy keret, és én azt sem bánom, ha egy szerző keresztezi őket.

Grecsó Krisztián új regénye, az Apám üzent, igazán személyes könyv, olvasás közben mindenkinek eszébe juthat a saját családja. Mit gondoltok a személyes olvasatokról? Mi a tippetek: a közönség felől érkező kérdések milyen irányba mennek majd?

GP: Én épp arra számítok, hogy ez a személyesség lesz az, ami összefűzi az olvasókat. Biztos lesz olyan nézőnk, aki megosztja majd a saját családjához fűződő történetét, de talán olyan is, aki épp arra kíváncsi, hol húzódik a regényben a valóság és a fikció határa. Nekem sosem okoz gondot megosztani ilyen helyzetben a személyes olvasatomat, az is csak az egyik a sok közül, és nagyon szeretem, ha egészen más olvasatokkal is találkozhatok, mert az általában azt jelenti, hogy a szóban forgó egy jó szöveg, ami meggyurmázza az olvasóit.

RO: Abban a pillanatban, hogy egy író kiengedi a kezéből a könyvét, az adott mű az olvasóké lesz, és nincs többé befolyása arra, hogy a közönsége mit olvas ki a történetből. Arany János nevéhez kötődik a híres bon mot („Gondolta a fene!”), de hiába nem gondolt valamit előzetesen az író, attól az olvasó részéről az még egy érvényes olvasat lehet.

Az olvasás jó esetben kikapcsolódás, nektek valamennyire munka is. Mindezt hogyan tudjátok összeegyeztetni?

GP: Igyekszem odafigyelni arra, hogy ne csak azt olvassam, amit „munkakörileg” muszáj, de az időzsonglőrködésben nem mindig vagyok elég ügyes, hogy beleférjen. Van egy kupacom, amit sóhajlistának nevezek, oda gyűjtöm azokat a köteteket, amiket egy sóhajjal odébb teszek, hogy hátha lesz egyszer rájuk időm. Viszont minden nap olvasok, ebben szigorú vagyok. Mindig van nálam könyv, hogy előkaphassam, ha beesik néhány szabad perc. Abban hiszek, hogy folyton tornáztatni kell az olvasóizmokat.

RO: Ez egy nagy közös halmaz, amelynek az egyes részeit néha tényleg nagyon nehéz szétválasztani. Ha munkából kifolyólag kell elolvasnom egy élvezetesnek, értékesnek bizonyuló könyvet, akkor mindig azt kívánom, bár több időm lenne kiélvezni az egyes részeket, viszont kikapcsolódásként már tudatosan olyan olvasmányt választok, amiről azt gondolom, hogy szórakoztatni fog (ez nem feltétlenül jelent könnyű olvasmányt – előfordult már, hogy súlyos tényirodalmi könyvvel indultam a strandra, de akkor éppen az kapcsolt ki). Ha az embernek sokat kell olvasnia, akkor egy idő után olyan lesz, mint egy megrögzött édesszájú: a legjobb falatokat mindig a végére (ebben az esetben: a szabadságára) hagyja.

Könyvekről beszélgetni izgalmas és néha nehéz feladat, hiszen az írót a könyve hol tükörként megmutatja, hol paravánként kitakarja. Ti az íróra is kíváncsiak vagytok vagy elsősorban a könyvére?

GP: Ez egy izgalmas határ, amit én mindig igyekszem tiszteletben tartani, mert senkit nem akarok olyan helyzetbe hozni, amiben kényelmetlenül érzi magát. Vannak szerzők, akik szívesen mesélnek magukról, és vannak, akik inkább tudatosan a történetet helyezik előtérbe. Nekem az a feladatom, hogy teret biztosítsak nekik a döntés szabadságához. És minden alkalommal hálás vagyok, amikor résnyire nyílik az Orsi említette ajtó, ahová ritkán láthatunk be mi, olvasók. De nem bánom, ha a titkok végül titkok maradnak. Szeretem a titkokat.

RO: Hogy a kettő vajon elválasztható-e egyáltalán egymástól, az egy újabb izgalmas vita kiindulópontja lehetne. Azt szeretem, ha a beszélgetés alatt a könyvnek és a könyvről folytatott diskurzusnak köszönhetően olyan pillanatokat tudunk megélni az íróval, amire előzetesen esetleg ő maga sem számított. Ez lehet egy emlék felidézése, egy izgalmas műhelytitok, bármi, amitől úgy érezheti a beszélgetés résztvevője és nézője is, hogy kapott valamit. Erre fogok törekedni.

SzJ