Mindenhol tudok írni, ha nem vesz körül túl sok ember – interjú Daniel Kehlmann-nal

Új regénnyel jelentkezik a magyar olvasók körében népszerű Daniel Kehlmann. A Mozgókép főszereplője az osztrák származású híres német filmrendező Georg Wilhelm Pabst, aki a két világháború közötti filmművészet meghatározó alkotója volt, felfedezője Greta Garbónak, kor- és pályatársa – többek között – Fritz Langnak, Leni Riefenstahlnak és Fred Zinnemannak is. A jelenleg New Yorkban élő Daniel Kehlmann-nal beszélgettünk új regénye történelmi kontextusairól, arról, hogy hol tud dolgozni és hogy az említett korszakból melyik a kedvenc filmje.

Mikor kezdte el írni a regényt? Aznap, amikor 2022. február 24-én Putyin Oroszországa megtámadta Ukrajnát, hol tartott? Jelentett-e cezúrát ez az új háború a regény megírásában?

A háború kitörésekor a munka már eléggé előrehaladt, Pabst a kéziratban már a Komédiásokon kezdett dolgozni. Tartalmilag tehát a bevonulás nem változtatott semmit, de hirtelen az egész sokkal aktuálisabbnak, sokkal relevánsabbnak tűnt. Ahhoz, hogy folytatni tudjam a munkát, előbb magamhoz kellett térnem a döbbenetből. Itt természetesen a saját munkámmal kapcsolatos esztétikai megrázkódtatásról beszélek. Az igazán nagy rémületet, hogy ez az invázió valóban megtörtént, természetesen sosem hevertem ki.

A regény egyik nagy témája amúgy is a cezúrák kérdése, hogy mikor jönnek újabb szakaszhatárok. Ezek ráadásul sokszor utólag lesznek evidensek. Mit gondol: mennyire rímel korunk az 1930-as évekre?

Nem hinném. Látva, hogy mi történik Trump Amerikájában, vagy akár Orbán Magyarországán, inkább a korrupt dél-amerikai diktatúrák története jut eszembe. Perón Argentínája, Fujimori Peruja sokkal tisztábban mutatja meg nekünk, merre tart az Egyesült Államok és Európa egyes részei. Ezek nem totalitárius, hanem „csak” korrupt államok, csúfsággal és káosszal teli, úgyszólván ideológiamentes, nacionalista képződmények.

Regénye nagyrészt követi a valóságot, de helyenként nagyon izgalmasan teremt fikciót. Pabst egy szem fia, Jakob, például az írói képzelet szüleménye. A valódi Pabstnak két fia volt, Peter és Michael. Miért tett így?

Ebben a regényben, akárcsak korábbi művemben, A világ fölmérésében a színházban tulajdonképpen teljesen megszokott dolgot művelek: történelmi figurák lépnek fel, fikciós elemekkel feljavítva. Igen, Pabstnak a valóságban két fia volt, akikről nem túl sokat tudok. Én nem életrajz-, hanem regényíró vagyok: az én feladatom az, hogy a hézagokat kitalációkkal töltsem ki. De éppen ezekben a kitalációkban rejlik a regény irodalmi formájának sajátos ismeretforrása.

A művészet és a kollaboráció ellentmondásos viszonyát boncolgató művek mennyire voltak előképek, motívumok, vagy éppen elkerülendő hatások az írás során? A Magyarországon különösen fontos Klaus Mann-regény Mefisztó mellett Thomas Mann Doktor Faustusára gondolok.

A Mefisztó tulajdonképpen pont ellentétes alaphelyzet: egy gátlástalan ember a saját felemelkedésére „használja fel” a Harmadik Birodalmat. Az én Pabstom passzív és határozatlan, ráveszik, mi több, kényszerítik, hogy dolgozzon. Igazi művész lévén csak akkor támad fel benne az igény, hogy jót alkosson, amikor arra kényszerül, hogy filmeket forgasson. Ebben a vonatkozásban az én könyvem főszereplője amolyan anti-Gründgens.

A regény másik nagy témája a megértés nehéz mivolta: akár külön nyelvek esetében, akár ugyanazon a nyelven belül, vagy egy megzavarodott elme és a külvilág vonatkozásában. Mintha íróként különösen izgatná ez a probléma. Min múlik, hogy jól tudjuk érteni a másikat vagy akár magunkat?

Ahhoz, hogy más embereket megértsünk, intelligenciára és empátiára van szükség. Ha másokat nem értünk, nem akarunk megérteni, az végső soron a bölcsesség hiánya. Nekem ebben drámaírói munkám is segít – a dialógusok mindig akkor a legérdekesebbek és a legviccesebbek, amikor a szereplők elbeszélnek egymás mellett.

Az elmúlt években – a regény főhőséhez hasonlóan – Ön is sokat élt az Amerikai Egyesült Államokban: mintha lenne egy vékony önéletrajzi szál is a regényben. Hogy érzi magát egy másik nyelvi-kulturális közegben?

Készséggel elismerem, azok a jelenetek, amelyekben Pabst bicskája beletörik az amerikai szokásokba, önéletrajzi ihletésűek. Vele ellentétben én elég jól megtanultam angolul, de az mit sem változtat azon, hogy minél jobban ismerem Amerikát, annál európaibbnak érzem magam.

A regényben sokszor utaznak és nagyon szépek azok az asszociációk, amelyeket maga az utazás hív elő. Ön tud útközben írni?

Tulajdonképpen igen. Mindenhol tudok írni, ha nem vesz körül túl sok ember. Vonaton is szeretek írni, ha nem zsúfolt az a vonat. Repülőgépen – csodálatos, ha nem ül mellettem senki. Kávéházban – minden további nélkül, ha félig üres.

A regényében szereplő rendezők (Pabsttól és Fritz Langtól Leni Riefenstahlon át egészen Fred Zinnemannig és Billy Wilderig) munkái közül melyik az Ön személyes kedvence és miért?

Fred Zinnemann Délidő című filmje. A nagyon kevésszámú tökéletes film egyike. Egyébként valós időben játszódik, a film éppen annyi ideig tart, mint a benne elbeszélt idő. Figyelje meg, lélegzetelállító!

Szegő János
(a fordításért köszönet Fodor Zsuzsának)