Gondterhes nyomozók (részlet)

Az új életünk első kihívása, vagyis hogy barátokat szerezzek, rögtön kudarccal fenyegetett. Van ennél fájdalmasabb, buktatókkal jobban teletűzdelt, megaláztatásokkal jobban terhelt területe az életnek? Amikor legutoljára barátkoznom kellett – egy évtizeddel ezelőtt –, egy zsúfolt irodában dolgoztam csupa olyan emberrel körülvéve, akik szintén gyűjtötték az HBO által kiadott DVD-sorozatokat, a kedvenc rádióműsoraimat hallgatták, és szintén az olcsó, akciós borokat itták. Mindannyian a húszas éveinkben járó, céltudatos (ezért is hallgattunk közéleti műsorokat) és kis jövedelmű emberek voltunk (ezért is ittunk olcsó bort).

Hamar eltelt azonban a tíz év, és most itt vagyok Pentonban, ahol körülbelül tizenhét ember lakik, plusz egy tehén. Harminc­egy éves vagyok, hamarosan szülök, tombolnak bennem a hormo­nok, és rengeteg édességet eszem. Már a kutyám is kerül, és ki­megy a szobából, ha meglát. A jelenlegi állapotomban nem vagyok kifejezetten társasági ember.

Az egyik ritka pillanatunkban, amikor a jövőre gondoltunk, beiratkoztunk a kissé bizarr elnevezésű szülés előtti „fejtágítóra”, amely két hétvége alatt három alkalommal várt minket – az első rögtön a beköltözésünk másnapján. Miért is ne stresszeljük ma­gunkat a terhesség utolsó heteiben a költözés után azzal, mennyi­re felkészületlenek vagyunk a gyermekünk érkezésére? Végül az egészet szükséges rosszként fogtuk fel, és inkább barátszerzésre akartuk felhasználni, akárcsak mások. A régi haverjaink Lon­donban maradtak, és mivel nincs gyerekük, vérlázító módon dé­lig alszanak, nem járnak ötpercenként vécére, és a karrierjükre koncentrálnak. Optimistán arra gondoltunk, hogy bármelyik pár, aki ilyen fejtágítón vesz részt, olyan, mint mi: vagyis káoszba fú­lóan szétszórt, és jellemzően az utolsó pillanatra hagy mindent, szóval röviden, teljesen felkészületlen a szülői feladatok ellátására. Úgy is mondhatnám, olyanok, akikkel egyből megtaláljuk a közös hangot. (…)

A fejtágítót egy apró, szélharangokkal teleaggatott üzlethelyiség padlásterében tartották. Nem meglepő módon a „Természet Rend­je” volt a bolt neve. Amikor korábban átkacsáztam Pentonon, kiszúrtam az üzletet, és megjegyeztem magamban, hogy idejövök, ha álomfogóra lesz szükségem. Biztosan tízet dobnak majd utá­nam. Mondanom sem kell, elkéstünk, és mindezt azzal tetéztük, hogy egy darabig a ház előtt tébláboltunk, és megpróbáltuk fel­mérni a helyzetet.

– Ez egy olyan bolt – suttogta Joe.

– Milyen? – kérdeztem.

– Tudod! Ami tele van rohadt hippi szarságokkal.

– Úgy érted, biodolgokkal? – próbáltam árnyalni a helyzetet, de tudtam, hogy igaza van. Mindenféle kristályok csillogtak a ki­rakatban, az összes terméken „Kender” feliratú címke lógott, és annyi illóolajat láttunk, amennyibe belefullaszthatnánk egy egész várost.

Kinyitottam az ajtót, és a szélharangok halk csilingelésétől kí­sérve beléptem a Természet Rendjébe. Sötét volt, mert vidéken minden bezár délután négykor. A foglalkozást az emeleten tartot­ták, ezért elindultunk a kenderből készült kertésznadrágok, a ken­derből készült álomcsapdák, a nagy valószínűséggel kenderből készült, indiai mintás bő gatyák sorai között az üzlet hátuljából felfelé vezető roskatag lépcső felé. A pult mögött halványsárga fényben egy férfi ücsörgött, és úgy tűnt, gyöngyökből fűzött nyak­láncokkal bíbelődik, amelyek valószínűleg titokzatos, a kvarc ere­jével gyógyító amulettek.

Kedves és kissé bárgyú pillantással elmosolyodott.

Te jó ég! A húgyúti fertőzéses pasas! Ráadásul megismert.