Carmen Mola: A Bíbor Hálózat (részlet)

A kihallgatószoba üvegén át Elena pár pillanatig nézi a szülőket. Zavartnak és gondterheltnek tűnnek, ami egy ilyen helyzetben logikus, mégis akad egy kis különbség Soledad és Alberto tekintetében. Az előbbié anyai szomorúságról, az utóbbié atyai haragról árulkodik. Teljesen hétköznapi embereknek néznek ki, és valójában azok is, nem egy szörnyeteg szülei, ezt Elena is tudja jól.

– Elena Blanco felügyelő vagyok, a Speciális Esetelemző Egység parancsnoka.

– Hol van a fiam? – pattan fel Soledad a székből. Egy anya minden körülmények között meg akarja védeni a gyermekét, bármivel is vádolják.

– Most szállítják ide a központba. Ne aggódjanak, teljesen jól van! – vigasztalja őket Elena, aki a szíve mélyén maximálisan együttérez velük.

– Hogyan lehetne jól, ha valami nem is tudom miféle sivár fogdában töltötte az éjszakát? – lép fel harciasan az édesanya.

– Az általa megtekintett előadás áldozatánál biztosan klasszisokkal jobban érzi magát – veti oda Elena kissé maliciózusan.

– Az a lány a poklok poklát élte át. Kérem, értsék meg, az önök fia egy nagyon súlyos ügybe keveredett.

 – Maga szerint mi ezzel nem vagyunk tisztában? Egész éjjel idegesen hánykolódtam, annyira szégyellem magam miatta – lép közbe az apa, de Alberto gesztusaiból Elena azt szűri le, mintha a saját alvásának a minősége jobban érdekelné a tulajdon fia sorsánál.

– Az én fiacskámnak semmi köze ehhez az egész dologhoz – közli higgadtan az anya. – Minden bizonnyal teljesen véletlenül talált rá erre a weboldalra. Szégyen, gyalázat, hogy az interneten úton-útfélen ehhez hasonló tartalmakra bukkanhat az ember…

– Ahhoz, hogy ilyen oldalakhoz csatlakozzon, egy jókora összeget kell előre kifizetni, asszonyom. Az ember nem bukkan rá csak úgy véletlenül.

– Az én fiam fizetett a belépésért? – csodálkozik Soledad.

– Ez teljesen biztos, asszonyom. Máskülönben hozzá se fért volna a linkhez.

– De hát még csak tizenhat éves… Nem volt neki annyi pénze! Ez az egész csak valami tévedés lehet – köti tovább az anya az ebet a karóhoz.

– Nem. Nincs itt semmiféle tévedés – szól közbe Alberto lehajtott fejjel. – Már hetek óta látom, hogy gyanús összegekkel terhelik az egyik hitelkártyámat. Soledad vet egy döbbent és hűvös pillantást a férjére.

– Ezt miért nem mondtad eddig?

– A pénzmozgások a te virtuális hitelkártyádon keresztül történtek. Azt hittem, vakációt tervezel a közelgő házassági évfordulónkra… Nem akartam elrontani a meglepetést.

Elena tűnődve szemléli a szülőket. Az életük egyetlen éjszaka leforgása alatt a feje tetejére állt. Szeretnének megbocsátani egymásnak, nem vádolni magukat, nem a másikban keresni a hibát, de sajnos ez valószínűleg nem fog sikerülni. Az egyikük mindvégig kiáll majd a gyermekéért, amíg a part szakad, miközben a másik folyton a saját maga által teremtett szörnyeteget fogja látni benne.

Elena és a férje két évvel Lucas elrablása után szánták rá magukat a válásra. Abel újra akarta kezdeni az életét, és nem volt képes elviselni Elena megszállottságát. Otthagyta az újságírói állását, és egy Uruena nevű faluba költözött Valladolid tartományba, ahol boldogan él a fiatal brazil feleségével, és ideje nagy részét a borászkodásnak szenteli.

Elena ezért is neheztel rá oly gyakran, mondván, túl korán bedobta a törölközőt, vígan éli az életét ebben a szerencsétlenségben, miközben halottnak hiszi a fiát, holott erre soha nem volt egyértelmű bizonyíték, csupán a statisztikai adatok, miszerint gyermekrablás esetén egy hónap elteltével már nyugodtan feladhatják a reményt. Még nem mondta el neki, hogy Lucas életben van.