Végül úgyis összetart minden cédula – interjú Parti Nagy Lajossal

Október 12-én volt hetvenéves a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb alkotója, Parti Nagy Lajos. A születésnapra jelent meg Hadd legyek hűs címmel az összegyűjtött verseit tartalmazó kötet. Interjúnkban költői korszakokról, cédulákról és ablakokról is beszélgettünk.

Egy összegyűjtött verseskötet mindig új értelmezési-önértelmezési lehetőség is: a könyv összeállítása közben miképpen játszódott le benned ez a folyamat? Volt „találkozás egy fiatalemberrel”?

Igen, volt, de őszintén szólva nem lepett meg ez az illető, se pozitív, se negatív értelemben. Hogy jól emlékeztem volna rá, az túlzás, hiszen ennek a munkának, összegyűjtésnek az értelmét többek között ebben láttam, a találkozásban, hogy ezáltal felidézhetőbbé váljon. Valószínűleg ez a fiatalember, aki gimnazista a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, valahol mélyen már eldöntötte magában, hogy ilyesmivel fogja tölteni az életét, alkotással, mondanám, ha lehetne fellengzősség nélkül használni ezt a szót. Kezdetben irodalmi kötődései, ismeretségei nincsenek, de nem afelől van kétsége, hogy tehetséges‑e, ennyi önhittséget megenged magának, hanem hogy mennyire. Illetve, hogy ez a tehetség elég‑e bármire is. S hogy mennyi a bármi. Van egy csomó kézzel, néha géppel írt, meg nem jelent vers, ezenkívül elég sok füzet is előkerült a dossziékból, melyek megmaradtak abból az időből. Némelyik paksamétát negyven éve nem nyitottam ki, most igen, és nem is nosztalgia nélkül. Ezek soha napvilágot nem látott versek, néha elég kusza, néha túl jól fésült próbálkozások, és nem rajzolnak ki lényegesen más képet, mint a megjelentek. Nyilván rengeteg érzetem, indulatom, elfojtásom akkoriban el sem jutott a megírásig, nem voltam grafomán, se extrovertált, finoman szólva. S kirobbanó tehetség sem voltam: inkább hosszútávfutó, mint sprinter. De ez is kétséges. Mikor az ember rekonstruálná magát, észre sem veszi, hogy konstruál, négy-öt, később tíz éveket is előrébb vagy hátrébb tologat, úgyhogy ama fiatalemberről is jobb, ha óvatosan nyilatkozom, illetve több hasonló fiatalemberre bontom, a kamaszra és a fiatal felnőttre Pécsett, legalább.

Az új kötet anyaga bővebb a korábbi köteteknél. Az 1982‑es Angyalstop anyaga hetven olyan verssel gyarapodott, ami korábban csak lapokban jelent meg. Akkor miért hagytad ki ezeket? Most evidens volt, hogy beteszed a szövegeket?

A gesztus a kiadó részéről, hogy legyen a születésnap kapcsán egy összegyűjtött versek-kötet, igazán megtisztelő volt, de sokáig nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Aztán jött a kézenfekvő ötlet, a keletkezés időrendje, mint legfőbb szervezőelv, vagyis hogy mit írtam mi után, miből mi következett, ha következett, ami vagy kiolvasható vagy nem. Innentől már kezdett érdekelni a munka. Kezdett behúzni, pedig ette az időmet az időzés. Az pedig, hogy nem válogatok, hogy 1970‑től minden folyóiratban megjelent verset beteszek, az következett a műfajból: összegyűjtött versek. Ezeket anno mind publikáltam, az Angyalstop megjelenése, szerkesztése és összerakása előtt íródtak, s egy vékony első kötetben akkor se fértek volna el, ha abba mindent belezsúfolhatok. Illetve, ha a könyv szerkesztője, Keszthelyi Rezső nem válogatta volna meg, mit igen, mit nem. Jól tette, bár olykor, visszamenőleg, homályosak a válogatásunk szempontjai, de tényleg összeállt egy erős első kötet, s nem mondhatnám, hogy hiányzott volna belőle a kihagyott hetven vers. Most viszont ebből a könyvből ezeket nem lehetett kihagyni, nem is akartam.

A könyv szervezőelve végig a kronológia; így eleven mozgásban látjuk a költészeted alakulásait: még egy régebbi anyagban vagy benne, de már dolgozol egy másikon. A párhuzamosság kényszer vagy lehetőség? Több cédula is futhat egymás mellett?

Persze, hogy futhat, közelebb-távolabb, végül úgyis összetart minden cédula. Nagyjából 1990‑ig nem csúsztak egymásra a könyvek, az első könyv szerkesztésétől számított öt év alatt összeállt a Csuklógyakorlat, illetve a Szódalovaglásban van néhány olyan szöveg, ami már létezett korábban, de nem volt kész vagy nem találtam késznek. A Szódalovaglásba viszont ezek belesimultak, belecsiszolódtak a ’85–90 közt létrejött és készre írt töredékek közé. ’90 után meg rengeteg mindenen dolgoztam, párhuzamosan is, jöttek a prózák. Kis szarkazmussal azt mondanám, két laza verseskönyv képanyaga belement a tárcákba és a novellákba, ezt persze utólag láttam így, meg jött a színház is, jóval kevesebb verset írtam, de pontosabb, ha azt mondom, kész verset kevesebbet. Ha akarja, gondoltam, a vers kinehézkedi magát, ami nagyjából igaz, de csak nagyjából, ahhoz, hogy kiadd a kezedből, oda kell ülni, még intenzívebben, mint a prózához. Végül 2002-ben nem kis unszolásra nekiláttam és összeraktam a Grafitneszt, 13 év verseit. De e fölött vagy alatt, ahogy vesszük, már ott voltak az Őszológiai gyakorlatok darabjai, amik e könyv végén egy hosszú próbaciklusra összeálltak. Aztán megint eltelt 14 év. Nem voltam szorgalmas költő, pontosabban versmegíró nem voltam, mert azért a kezem járt. A Létbüfé-kötetnek vége szükségképpen van, a megjelenés időpontja, 2017, de az eleje eléggé homályba vész, az első néhány Dumpf-vázlat, illetve a Dumpf-ötlet még a Szódalovaglás megjelenését is megelőzi. Ez a torlódás, összecsúszás máig folytatódik, az utolsó, A kérdőjel háta című egység első verse 2003‑as, a záró vers ’23‑as. S ha már a kronológiánál és némi filológiánál tartunk, ebben a nyomozásban, hiszen azzá vált, időutazássá, sokszor meg se lehetett határozni, mi is a keletkezési idő. Még az év csak-csak, de pontosabban nem mindig sikerült. Némelyik vers vázlatként, kezdeményként évekig feküdt, a Grafitnesz verseinek nem kis részét tulajdonképpen a szerkesztés alatt fejeztem be, illetve véglegesítettem, de általában a kezdetekhez, az első érdemi változathoz dátumoztam. A párhuzamosság kényszer is, de lehetőség is, meglehetősen érdekes volt összenézni, hogy egyik vagy másik vers keletkezése körül mi minden mást csináltam „főmunkaidőben”, prózát, publicisztikát, színházi átiratot, a vers mindig ezek mellett volt vagy nem volt, akár azt is írhatnám, hogy mellesleg, de ez nem lenne igaz. Valójában a vers volt a közép, ha épp alig írtam verset, akkor is. A hiányában is. És hát írtam, többet, mint gondoltam, ezen a majdnem 800 oldalas terjedelmen én lepődtem meg a legjobban.

Két kötethez nem nyúltál: a Szódalovaglás és a Létbüfé anyaga nem bontható. Ebben a szerkezetben még erősebben látszik a két mű jelentősége. Az is, ahogy az erőterükhöz jutsz és az is, ahogy távolítasz. Ha arra kérlek, hogy korszakold a lírád, hova tennél határpontokat?

A Szódalovaglás lenne, alcíme szerint is, a mintamondatok nulla s talán a Létbüfé a mintamondatok egy. Szép lenne, ha lenne még ezen túl is határpont. Ez a két könyv olyan szövet, amit ha szálanként dátumozok, s rakok sorba, magánérdekű lajstrommá válik. Megpróbáltam, nem ment, Pedig erre lettem volna a legkíváncsibb. Önálló versmű mindegyik, fragmentárium, ennek is szántam.

53 év anyaga került be a kötetbe. Írtál verset Székesfehérváron, Pécsett, Berlinben és Budapest számos helyén. Hol szerettél, melyik, illetve milyen térben tudtál a legjobban írni?

A legjobban? Tizensok éve, itt, a Pozsonyi úton, ahol lakunk. S hajdan a DAAD‑ösztöndíj idején Berlinben. Az több mint egy év volt, nagy örömmel dolgoztam egy könyvön, lényegében Berlinről, nem lett belőle semmi, homályos raktár a számítógépben, de attól még nagyon jó volt. A legfontosabb dolgokat nyilván Pécsett és Budapesten írtam. Persze ezalatt albérletek, lakások, szobák, íróasztalok sorozata, ablakoké. Az elmúlt fél évben voltam úgy verssel, hogy nem tudtam pontosan, mikor írtam, de hogy mit láttam az ablakon, arra emlékeztem. Noha a konkrét szövegben térről, látványról szó sem volt. Úgy látszik, mégis a vers a legjobb emlék-kapszula.

Szegő János