Minden titokra fény derül – interjú Harry Whittakerrel

Lucinda Riley fia, Harry Whittaker társszerzőként fejezte be A hét nővér-sorozat utolsó kötetét. Az Ünnepi Könyvhétre is ellátogató szerzőt erről a hatalmas feladatról, a kedvenc „nővéréről” és a világhírű író édesanyjával végzett közös munkáról kérdeztük.

Az Atlas melyik részét volt a legnehezebb megírni?

Ez egy nehéz kérdés! Inkább úgy mondanám, hogy a regénynek az utolsó kétszáz oldala volt az a rész, amit a legjobban élveztem. Tele van drámával, feszültséggel, tragédiával, meglepetéssel… Remélem, hogy megfelelően nagyszabású lezárása lett a sorozatnak.  

 Ki a kedvenc nővére?

Tiggy. Ő a leginkább spirituális beállítottságú a nővérek közül, és sok mindent látok benne az anyámból. Emellett nagyon fontos szerepe van az Atlasban… de erről nem beszélhetek… talán csak annyit mondhatok, hogy az Atlas – Pa Salt története is egy kissé misztikus kötet.

Bár Tiggy a kedvenc nővérem, nem a Holdnővér a kedvenc kötetem. Sokkal jobban szeretem A hét nővért, a Megváltó Krisztus építésének lenyűgöző hátterével, vagy a Gyöngynővért. Imádtam, hogy megismerkedhettem az ausztrál őslakosok kultúrájával.

Járt már az Atlas valamelyik helyszínén?

Igen! A legtöbb helyszínen már jártam. 2012-ben Dél-Amerikába utaztam, és a körutam Rio de Janeiróban ért véget. Hihetetlen hely, és olyan érzés volt, mintha maga a város is élne. A látogatásom során a Megváltó Krisztus történetének megszállottja lettem. Miután visszatértem Angliába, megosztottam a rajongásomat édesanyámmal. Aztán egy évvel később megjelent A hét nővér! Illetve életem első öt évét West Corkban töltöttem, ahol A hetedik nővér története is játszódik.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor Lucinda Riley először mesélt A hét nővér-sorozat ötletéről?

Igen. Megkérte az egész családot, hogy csatlakozzanak hozzá a nappalinkban lévő kandalló előtt. Leültünk, és elmondta, hogy a Plejádok csillaghalmaz megtekintése után ihletet kapott egy hét kötetből álló sorozat megírására. Annyira izgatott volt, annyira szenvedélyes! Emlékszem, azt gondoltam, hogy egy hét (és most már nyolc!) könyvből álló sorozatra vállalkozni bátor döntés, de anya mélységesen hitt az ötletében.

Van valamilyen írói munkamódszere? Önmaga alakította ki, vagy esetleg az édesanyjától tanulta?

Édesanyám egy régi vállsérülés miatt nem tudott gépelni, ezért diktálta a regényeit, ami hihetetlenül egyedi. Az én esetemben kiderült, hogy egy félelmetes globális határidő valójában rendkívül hasznos. Azért, hogy teljesíteni tudjam, arra kényszerítettem magam, hogy naponta tíz oldalt írjak. Ez egy új és rémisztő feladat volt. Az Atlas előtt csak gyerekkönyveket írtam, és gyakran egy-egy mondat átrendezésével töltöttem az egész délelőttöt. Itt nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Voltak napok, amikor csak kétszáz szónyi használható kézirattal találtam szemben magam. Más napokon a próza úgy folyt, mint a bor, és írtam még ezer szót. Így nőtt a regény, és hat hónappal később csodával határos módon készen állt az első vázlat.

Azt azonban mindenképpen megtanultam, hogy bárhol lehet írni, ha nagyon muszáj. A tökéletes nyugalom és a lélegzetelállító kilátás nélkülözhető. Valójában az országos standup-turnémon is az Atlast írtam. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy vonaton, öltözőkben és az elképzelhető leglepukkantabb, út menti szállodákban írtam az oldalakat.

Amikor belefogtam a könyvbe, nagyon tudatosan igyekeztem úgy írni, mint Lucinda Riley (biztos vagyok benne, hogy nem sikerült, senki sem tud úgy írni, mint anya). Aztán az első száz oldal után magával ragadott a történet, és többé nem gondoltam erre. De remélem, az olvasók úgy érzik majd, mintha egy Lucinda Riley-regényt olvastak volna. Hihetetlenül büszke lennék, ha így lenne.

Az emberek szeretik megkérdezni, hogy „beszéltem-e” vele írás közben. A válasz egyértelműen igen. Az elmém birodalmában gyakran vitatkoztunk a cselekményről és a karakterek sorsáról, amivel végül szembe kellett nézniük. Bár az igazság az, hogy az évek során annyit beszélgetünk a sorozatról, hogy már azelőtt tudtam a választ, hogy feltettem volna a kérdést.

Az írás akkor lett először az élete része, mikor Lucindával elkezdtek a közös gyerekkönyveken dolgozni, vagy már régebben is foglalkoztatta a lehetőség, hogy könyvet írjon?

Mindkét szülőm színész volt, és író lett, így óhatatlanul ott volt az életemben ez a lehetőség. De csak 2018-ban kezdtem az írásra fókuszálni, amikor édesanyámmal belefogtunk az Őrangyalok című mesekönyvsorozatba. Hatalmas kiváltság volt vele együtt dolgozni a gyerekkönyveken. Anya találta ki a cselekményt, én pedig megírtam a kéziratot, amelyet aztán együtt boncolgattunk. Ez olyan volt, mintha Monet tanított volna festeni, vagy Mozart komponálni. Ő volt a világ egyik legnagyobb mesélője, és szerencsés voltam, hogy tőle tanulhattam. És sokat nevettünk! Az írás nagyon magányos szakma, és valakivel együtt dolgozni igazán örömteli élmény.

Elárulhat-e valamit arról, hogy éppen min dolgozik? Vannak-e további írói tervei?

Hamarosan elkezdek dolgozni a saját önálló regényemen. Kortárs, humoros és valószínűleg eléggé brit lesz… Nick Hornby vagy David Nicholls stílusában. A komédia sokkal természetesebb műfaj számomra, úgyhogy már nagyon várom.