Ha egy játékon keresztül vezet az út a „kötelezők” elolvasásáig, már nyertünk

Interjú Libor Zoltánnal és Nagy Ádámmal, a Hol terem a magyar Vitéz? – Egri csillagok kalandkönyv szerzőpárosával

A Hol terem a magyar vitéz? – Egri csillagok kalandkönyv a Kötelezők újratöltve-sorozat harmadik darabja, korábban látott napvilágot a Pál utcai küldetés, illetve az Égi megbízás – Az ember tragédiája kalandkönyve. Miért épp az Egri csillagok történetével folytatódik a sorozat?

Nagy Ádám: Azokat a könyveket kerestük, amiket mindenki ismer, amelyek így vagy úgy, de előkerülnek az iskolában: kötelező olvasmányként, példaként vagy ellenpéldaként. Ráadásul az Egri csillagok korábban a Nagy Könyv programsorozat győztese is volt.

Sokszor esik szó arról, hogy a kötelezők nehézséget jelentenek a mai fiataloknak, nem az ő nyelvükön szólnak. Mit gondoltok erről?

N. Á.: Van benne némi igazság.  Okkal vagy ok nélkül, de Madách nyelvezetétől sok mai fiatal menekül, Jókait már a maga korában is megszólták a leírások miatt (azt válaszolta rá a mester, hogy ő romantikus szerző, aki realizmust akar, az menjen a kocsmába, ott megtalálja), és Gárdonyi is 125 éve írta meg Bornemissza Gergő történetét. Több mint egy évszázad alatt maga a nyelv is rengeteget módosul, és az élethelyzetek is borzasztó sokat változnak.

Libor Zoltán: Azt hiszem, hogy azok a könyvek, amelyek több évtizeddel, esetenkéntévszázaddal ezelőtt íródtak, már nyelvezetük, szókincsük miatt is szükségszerűen idegenebbnek tűnnek a mai nemzedékek számára. A feladat az, hogy megtaláljuk azokat az örök emberi motívumokat, konfliktusokat, dilemmákat vagy kihívásokat, amelyek minden korban aktuálisak. Az igazi irodalom mindig tartalmaz olyasmit, ami az olvasók egymást követő nemzedékei számára is izgalmas, tanulságos.

Miért tartjátok fontosnak, hogy „újratöltve” is olvashatók legyenek a kötelezők?

N. Á.: Mert mindegy, hogy mit olvas a gyerek, csak olvasson! Mindegy, hogy az ezer világot jelentő könyvhöz melyik kapun lép be: ha sportújságon keresztül, akkor azon, ha a Harry Potteren keresztül, akkor pedig azon.  A „kötelezők” unikálisak, és fontos részei az emberi, illetve a magyar kultúrkincsnek. És ha egy játékon keresztül vezet az út az elolvasásukig, már nyertünk. E játék során még arra is van válaszunk: mi lett volna, ha másképp történik valami, mint a regényben. Ez a másképp, ez a válasz a mi lapozgatós összekacsintásunk, amelyet az olvasóval tényleg együtt alkotunk, és ahol a történet főhőse valóban a befogadó.

L. Z.: Éppen a kötelező olvasmányokról alkotott, fentebb idézett vélemény az egyik legfontosabb oka annak, hogy érdemes „újratöltve” is olvashatóvá tenni ezeket a műveket. Ez az „újratöltés” interaktív formában történik meg. A lapozgatós kalandkönyv igényli az olvasó kvázi szerzőtársi együttműködését is. Biztos vagyok benne, hogy ez segít abban, hogy a nemzeti kánon kissé porosnak tetsző darabjai frissebbé, könnyebben befogadhatóvá váljanak.

Nektek milyen élményt jelentett kisdiákként az Egri csillagok? Változott a benyomásotok a regényről, amikor felnőttként olvastátok ismét?

N. Á.: Őszintén szólva felnőttként – most újraolvasva – jobban élveztem, mint gyerekként. Egyfelől valószínűleg nem feszített a kötelezőség tudata, másfelől sokkal megértőbb voltam a leírásokhoz, esemény nélküli elemekhez, körítésekhez. De értem, hogy egy gyerek miért nem az.

L. Z.: Pont úgy jártam vele, mint amikor egyetemista koromban Ilia Mihály tanár úr újraolvastatta velünk A Pál utcai fiúkat. Most, negyvennyolc évesen élvezetesebb volt az Egri csillagok, és sokkal kevésbé tűnt gyerekkönyvnek. Gárdonyi kifejezetten jó stílusú, olvasmányos író, ha felnőttként olvassuk. Úgy tűnik, meg kellett érnem hozzá.

Említenétek néhány kedvenc részletet, momentumot a kalandkönyvből?

N. Á.: Engem egyfelől az alternatív történelmi elemek hoztak lázba (lehet úgy elérni Budát, hogy már régen török kézen van), másfelől az ostrom fogott meg nagyon (ebben a sztoriban lehet előbb fejleszteni a sereget, majd okos döntésekkel minél jobban megőrizni a létszámát).