Tomán Szabina: Siker a mosoly mögött – Mutatom, hogyan csináld (részlet)

Náray Tamás:

Őszintén bevallom, nem is tudnám összeszámolni, Szabina hányszor lépett fel nálam. Már azelőtt is, hogy az első üzletünket Budapesten megnyitottuk volna. Csaknem két évtizeden át Szabina nélkül nem volt bemutatóm. Úgy nem, ahogy levegő nélkül is elképzelhetetlen lenne az élet a földön. És hogy hogyan jutottunk el eddig? Zökkenőmentesen.

Egy nagy, külföldi fodrászcég bemutatóján találkoztunk először. Nagyon sok lánynak a fodrásza kezéből indul a karrierje: általában az a pályájuk első lépcsőfoka, hogy frizuramodellként állnak színpadra. Vagy szépségversenyen vesznek részt. De az mégis teljesen más! Mert más a szép lány, és más a modell, noha ez nem jelenti azt, hogy egy modellnek nem kell szépnek lennie.

Feltűnt, hogy Szabinát nem kell szólogatnom, nem kell energiákat pazarolnom a fegyelmezésére a próbák vagy az előadás alatt, ahogyan a sok vele egykorú lányt bizony gyakran kellett figyelmeztetni a kötelességére, vagy arra, hogy ez nem egy játszótér, ahol kicsit jövünk-megyünk a homokban, hanem egy munka; és neki egy olyan munkahely, ahol a megbízója azzal a feladattal látta el és szerződtette, hogy a színpadon a cégét képviselje. Ezt pedig tisztelettel meg kell köszönni, és méltósággal illik viselkedni. Szabinának ilyesmikről soha nem kellett papolni.

Kezdetben elhívtam kisebb-nagyobb fellépésekre. Ezeken nem sokat beszéltünk egymással, de megesett, hogy kocsival hazavittem Tatabányára, mert ha későn végeztünk, az édesanyja nem engedte volna, hogy egyedül vonatozzon az éjszakában. Én pedig akartam őt, ezért a feltételt elfogadtam. Útközben volt időnk csevegni. Meglepett, milyen komolyan gondolkodik sok mindenről, ugyanakkor mennyire szórakoztató, és bevallom azt is, hogy – a több évtizednyi korkülönbség dacára – intellektuálisan azonnal teljes értékű partnerem lett.

A 2000-es évi nagy bemutatónkra készültünk. Ez a kollekció a Díva fantázianevet kapta. Általában jellemző volt rám, hogy akibe „beleszerettem”, és ez – most már beismerhetem – érthető Szabina esetében így is, meg úgy is, szerettem szakmailag a mély vízbe dobni. Nem azért, mert ki akartam vele tolni, hanem éppen ellenkezőleg: azért, mert annyira akartam az illetőt, hogy egyből képes voltam a legnehezebb feladatok elé állítani. Elképzeltem őt az általam tervezett ruhákban, sőt, gyakran azon kaptam magam, hogy eleve rá is tervezek.

Szabina nyelt egy nagyot, amikor megtudta, hogy az az évi katalógusunkat is vele képzelem megfotózni, tehát ő lesz a first face, vagyis az első arc a kifutón, és ezáltal a bemutató legjellegzetesebb, legszebb ruháit is ő viseli majd. Ő nyitja és ő zárja a bemutatót, és a tervezőt is ő kíséri a színpadra a műsor végén.
Természetesen egy ilyen feladat mindkét fél, a tervező és a modellje számára is komoly próbatételt és felelősséget is jelent. Szabina megértette ezt, és onnan tudom, hogy nem csupán megértette, de át is érezte, hogy miközben csillogott a szeme a boldogságtól, azt kérdezte: biztos vagyok-e abban, hogy ő erre a megtisztelő feladatra a legalkalmasabb személy?

Tetszett, hogy van benne önmaga irányába kétely, jóllehet van önbizalma is, hiszen azért áll előttem. Tetszett, hogy nem vállon veregeti magát, hogy természetesen ki, ha én nem, ugyanakkor a kérdésben benne volt a tartása is. Vannak születetten elegáns emberek, amely tulajdonság nem csupán az ízlésükben mutatkozik meg, hanem abban a formában is, amelynek keretei között a világban közlekednek. De a java csak ezután következett.