Teremts kapcsolatot önmagaddal és szerezd vissza az életed! (részlet a Magány című könyv bevezetőjéből)

A médiában egy ideje rendszeresen feltűnnek a „magányosság világjárványáról” szóló főcímek, főleg mivel a globális népességstatisztikák rendre arról számolnak be, hogy manapság az otthonok egynegyedének csupán egy lakója van. Az Egyesült Államok népszámlálási hivatala szerint ez a szám megtriplázódott az 1940-es évek óta, és a városi otthonok 40 százaléka most már egylakosú – részben a válások számának emelkedése és a házasságok számának csökkenése miatt, részben mert egyre többen döntenek úgy, hogy egyedülállók maradnak.

Ugyanakkor ez az emelkedés nem feltétlenül jelenti a magányosság terjedését. Egyedül élni nem automatikusan egyenlő a magányossággal. Az is lehet magányos, akit emberek vesznek körül. Az izoláció hozzájárulhat a magányossághoz, de nem kell magunkban lenni ahhoz, hogy magányosnak érezzük magunkat. Gyakran társaságban társtalanabbul érezzük magunkat, mint amikor fizikálisan egyedül vagyunk.

Tehát az egyedülélés és a magunkban töltött idő nem pontos mutatói a magányosságnak, valamint nem utalnak egyértelműen a társas támogatás hiányára. Az egyedül élő embereknek számos szoros és támogató kapcsolata lehet. Ugyanígy, a kapcsolatok és az aktív társasági élet nem nyújt automatikusan immunitást a magány ellen. Egyes kapcsolatok elszívhatják az energiánkat, míg mások helyreállíthatják. Tehát ha magányosságról van szó, a kapcsolatok mennyiségénél többet ér a minőségük.

Az egyszemélyes háztartások számának megnövekedése nem az egyetlen változás. Jellemző, hogy a szomszédainkkal fenntartott kapcsolataink is felszínesebbek, mint ötven évvel ezelőtt. Ezen felül a „falvakban” már nem szokás együtt felnevelni a gyerekeket. Azonban, ha egy barátunk vagy rokonunk a világ másik felére költözik, ellentétben pár évtizeddel ezelőttig, amikor valószínűleg soha nem láttuk volna viszont, a technológiai vívmányoknak köszönhetően ma folyamatosan tudjuk egymással tartani a kapcsolatot, bárhol is élünk.

Összességében, bár a támogató szakszervezetek és a polgári egyesületek napjainkban kevésbé meghatározóak, mivel az individualizmus kultúrája az uralkodó, nincs olyan bizonyíték, mely azt sugallaná, hogy az összetartó szomszédságok aranykorában az emberek ne lettek volna ugyanolyan magányosak, mint manapság. Akár jobban terjed a magányosság, akár nem, egy dolog biztos: egyáltalán nem csökken. Ez pedig azt jelenti, hogy alaposabban meg kell vizsgálnunk a jelenséget, és közbe kell lépnünk, ha magunkon vagy másokon tapasztaljuk a jeleit.

A jó hír az, hogy bár a magány nem kellemes, lehet orvosolni, így nem kell, hogy állandósuljon ez az állapot, illetve nem kell stigmát viselnie annak, aki egyedül van. Van kiút a magányosságból egy kapcsolatokban gazdag élet felé. Ez a könyv szelíd útmutatóként szolgálhat mindazoknak, akik már érezték a magányosság kínját, és társként, mely utat mutat a jobb kapcsolatok felé – legyen szó saját magunkról vagy másokról.

Dörgés János fordítása