Mindenre fény derül
Villáminterjú Mészáros Dorkával Nem biztos, hogy visszajövök című könyvéről.
Az iskolai közeg volt a regény kiindulópontja?
A történet egy bentlakásos középiskolában játszódik, a Győry Abigél Gimnázium és Kollégiumban, a főhősök pedig tanárok. Azért választottam ezt a közeget, mert behatárolja a sztorit, ad neki egy keretet. Bennmaradós hétvége, két évfolyam, hat felügyelő tanár. Egy diák eltűnik. Egyszer sem lépünk túl az iskolán. Úgy gondoltam, hogy ebben a zárt rendszerben nagyon érdekes megmutatni a tanárok dinamikáját, azt, ahogy egymáshoz, a diákokhoz és a tanításhoz viszonyulnak, miközben próbálnak rájönni, mi történt Lilivel. Muszáj együtt dolgozniuk, elviselni a másikat és megharcolni önmagukkal.
Saját iskolai emlékei – akár akaratlanul is – bekerültek a könyvbe?
Azt az elejétől kezdve tudtam, hogyan fog tanítani a legjobb történelemtanár. Imádtam a történelmet, középiskolában és egyetemen is zseniális tanároktól hallgathattam. Előkaptam a jegyzeteimet – töriből minden megvan – és átolvastam őket. Így született meg a történelemóra epizód. Ezen felül még aktív a gimis osztályhonlapunk, az aranyköpések közül is szemezgettem. Hogy esetleg akaratlanul mást is beleszőttem-e, azt nem vettem észre. A karakterek abszolút kitaláltak, egyediek, és nagyon büszke vagyok rájuk, bármilyen egyezésük a valósággal a véletlen szüleménye. Ha mégis belekeveredett egy benyomás, poén, emlék, akkor csak azért, mert nagyon szerettem a középiskolai éveket, a gimimet, az osztályomat és a rendkívüli tanáraimat.
Mekkora szerep jut a könyvben a nyomozásnak? Milyen detektívnek bizonyulnak a tanárok?
A tanárok meg akarják találni Lilit, bár egy ponton eljutnak oda, hogy biztosak benne, sikerülni fog, csak abban nem, hogy a lány még életben van. A helyzethez és a körülményekhez képest jól haladnak, sokszor van szerencséjük. Legalábbis kezdetben szerencsének tűnik. A huszonnégy óra alatt, amit maguknak adnak a lány előkerítésére, mindenre fény derül, sőt, még annál is többre. Mindenki a saját tempójában halad, a saját józan esze, belátása szerint cselekszik. Aztán már nem.
Miben lehet majd más a – remélhetőleg immár – járvány utáni iskola?
Nagyon remélem, hogy nem lesz általános jelenség az online oktatás. Azzal valóban csak növelnék az elidegenedést, és a diákokat az offline helyett az online térbe ragasztanák. Szerintem ezt ők sem szeretnék. Persze, jó otthonról tanulni, de a végén már mindegyikük utálta. A kamaszkornak megvan az a jellegzetessége, hogy a család és az iskola fölé a kortársak kerülnek. A kortársakkal érzik jól magukat, tartozni akarnak valahová, a kortársak véleményére adnak, onnan várnak megerősítésre. Ha ezt áttesszük az online térbe, annak hatalmas veszélyei vannak. A neten akárkik lehetünk, akármilyen filtereket használhatunk, akármit szerkeszthetünk a képeinkre, azt írunk, amit akarunk, névtelenül bánthatunk, nincs következmény. Egy teljesen hamis világ, egyáltalán nem lenne jó, ha a diákoknak ebben kellene túlélniük. Sőt, csak megutáltatná velük az iskolát, és amit a környezetemben elő kamaszok esetében tapasztaltam, az online oktatás minden, csak nem oktatás, nem nyertek vele valódi tudást. Én azt remélem, hogy egy elfogadóbb, nyitottabb közegbe mehetnek vissza a diákok, ahol akár ki is lehet lógni a sorból. A járvány megmutatta, milyen lenne barátok, tanárok nélkül, magunkra utalva. Szerintem senkinek nem jó, főleg nem a diákoknak, ha azt érzik, egyedül vannak és nincs támasz. Ennek az érzésnek szörnyű következményei lehetnek, mint azt ez a könyv is megmutatja.
Szegő János