„Még a gitáromat is lehangoltam” – interjú Bródy Jánossal

Saját hangon címmel jelenik meg Bródy János legújabb könyve. Ebből az apropóból beszélgettünk a zenésszel változásokról és állandóságokról, sárga rózsákról és nemzedéki illúziókról.

Valamennyire saját énünk is egy szerep, amivel a külvilág – jó vagy rossz esetben – azonosít minket. Miben más saját hangra, saját magának írni, mint másnak?

Ebben a műfajban a közönség mindig az előadóval azonosítja a dalt, a szerző a legtöbb esetben csak bérmunkás. Én alapvetően inkább dalszerzőnek tartom magam, mint énekesnek, de úgy alakult, hogy már az Illés zenekarban, később a Fonográfban is volt olyan szám, amivel a kollégák határozott véleménye szerint nekem kellett közönség elé állni, talán mert annyira sajátos hangon szólt, hogy más nem szívesen vállalta volna. A 70-es évek vége felé aztán olyan dalokat kezdtem írni, amikre még Koncz Zsuzsi is azt mondta, hogy ezeket csak én énekelhetem el, Levente pedig rábeszélt egy önálló lemezre. Így lettem szólista.

Mit gondol mennyit változott a saját hangja az évek alatt? Fontos-e hogy megmaradjon vagy változzon?

A hangom, pontosabban az énekhangom nagyon sokat változott, hiszen nem készültem énekesnek, és csak a gyakorlatban derült ki, hogy milyen dalformákban tudok érvényesen megszólalni. Ráadásul az évtizedek alatt kamaszos magasságokból dohányfüstön érlelt mélységek felé tolódtam, olyannyira, hogy még a gitáromat is lehangoltam, hogy a régebbi dalok se okozzanak gondot. De ami a gondolati hangvételt illeti, arról szeretném azt hinni, hogy nem változott a 60-as évek óta, a személyes autonómiákat korlátozó totális rendszerekkel szemben mindig a szabadelvű művész hangján akartam szólni.

A sárga rózsáért Ön és Jókai Mór legalább annyit tett, mint a virágnemesítők. Miért sárga több szövegében is a rózsa?

Amikor először találtam rá, akkor még a prozódia is közrejátszott, hogy a szép, de eltorzult eszmék világát lássam a hervadásában, nyilván a Jókai kisregény is hatással volt rám, később valahogy bővült bennem az asszociációs halmaz, és egyre inkább úgy gondoltam rá, mint a nemzedékem szimbólumára, a nagy hitekkel induló, sokat csalódott, de az álmokra még emlékező nemzedékre. Néha az örök ifjúság naiv lelkesedését látom benne, máskor a hatalom hazugságaival szembeni tiltakozás jelképét. És a koncerteken sokszor sárga rózsával köszöntenek.

A kötet egyszerre lett nemzedéki tabló, korrajz, de olvasható markáns önéletrajzként is. A válogatás során figyelt ezek egyensúlyára, mozgására?

Mindenki másképp olvassa, de a kötetben a dalszövegek a lemezek megjelenésének sorrendjében vannak, és így az önéletrajzi megközelítés is helytálló. Mindig arra törekedtem, hogy dalformátumba sűrítve írjak jelentést magamról és arról, hogy mit látok magam körül. Szerettem volna a lantos Tinódi nyomába szegődni, mint modern korunk krónikása, és persze József Attila nyomába, hogy én egész népemet fogom.

Mintha a filléres emlékeink lennének a legértékesebbek. Volt olyan dalszöveg, ami válogatás közben meglepte vagy váratlan, új emlékeket hívott életre?

A válogatás Mentler Krisztina érdeme, de valójában kis módosítással az önálló albumaimon szereplő dalok szövegei. Azok, amiket az elmúlt 40 évben az én hangomon hallhatott a közönség, és az én személyiségemmel azonosított. Szóval István és Koppány szövegei nem szerepelnek ebben a könyvben, bár azok is én vagyok, ahogy Koncz Zsuzsa, Halász Judit és még jó néhány előadó által énekelt dal szövegében is rám ismerhet az érdeklődő.

Az első dalszöveg a Személyi igazolvány. Lesz esetleg dal az oltási igazolásból? „75 éves még alig-alig múlt, mikor először megkapta őt…”

Készültek már paródiák a szövegeimből, kíváncsian várom a következőt.

Szegő János