Lélektáplálék

Mindig is azokat a szakácskönyveket szerettem, amelyek nem csupán receptek random kollekciói. Mert olyasmit könnyű összedobni. Sokkal jobban érdekelnek azok, amelyekben egy nézőpont is felsejlik. Őszinte szándék, mélyebb kíváncsiság. Felelősség, jóakarat.

Az első példa legyen F. Nagy Angéla. Örkény jóval fiatalabb felesége nem jókedvéből kezdett el főzni. Hanem mert ráparancsolt a férje. És hát a vendégek, akikre főzni kellett? A kor legjobb, és nagyon éhes elméi. Angéla komolyan vette a feladatát. És minden túlzás nélkül mondom, hogy nem kevesebbet csinált, mint hogy a kommunizmus hiánygazdálkodásának ideje alatt átmentette a polgári konyha átmenthető részét. (Én már a harmadik példányt használom el A család szakácskönyvéből, mert letépődött a gerinc a gyakori nyitogástól. Belül meg pont néhány kulcsmennyiségre esett zsírpetty.) Angéla világa egyértelmű. Nézzünk kifelé, de főzzünk azzal, amink van.

Talán nem szerénytelenség, ha a saját szakácskönyveimmel folytatom a példálózást. Remélem, ki fogják állni az idő próbáját, de ha nem, semmi bajom. Mert azok is a pillanatnyi helyzetre reflektáltak. Amikor először lehetett parmezánt kapni, az embereket győzködni kellett a friss bazsalikom felsőbbrendűségéről, és lebeszélni az előre darált borsról. Az én mantrám az volt: működjön a recept! Legyen annyira pontosan leírva, amennyire csak lehet, hogy mindenkinek sikerüljön elkészíteni, és ne vessszen kárba se idő, se hozzávaló.

A spektrum másik végén meg ott van mondjuk Pollan, Bottura vagy Kenji-López. Az előbbi egyre ihletettebb könyveiben már a főzés alapkérdéseire keres válaszokat. Honnan szerezzük be a táplálékunkat, ha egyúttal a Föld sorsára is figyelünk? A középső, aki egyébként 3 Michelin-csillagos séf, megszállottan pazarlásellenes, és talán még mindig üzemeltet egy közkonyhát, ahol homeless embertársainknak adnak ételt. Kenji-López pedig rég elveszett abban a kérdésben, hogy 82,3 vagy 84,5 fok az ideális hőmérséklet az aszaláshoz. Ez persze csak vicc. Őt a főzés mélyenszántó, technikai kérdései érdeklik.

Szóval szerintem hasznos, ha egy szakácskönyvszerző mániákus. Mint ennek a kötetnek a szerzője. Nem ismerem Nadine Hüttenrauch-ot személyesen, de gyanítom, hogy egy perc alatt találnánk meg a közös hangot. Az én nyitószövegem ez lenne: „Azt tanultam, hogy rágj meg minden falatot 30-szor lenyelés előtt.” Nadine meg tán azt mondaná: halgass a testedre. Mire én azt mondanám: nem ugyanarról beszélünk?

És ettől kezdve tökéletes egyetértésben lennénk a táplálkozásról. Hogy az nem csak kalória-belapátolás. Hanem tudatos döntések sorozata. Mondtam már, hogy Nadine-nal tök jól megértenénk egymást?

Stahl Judit