Karl Ove Knausgård: Harcok (Harcom 6.), részlet
Kiskoromban sebész akartam lenni. Ezt a vágyat valószínűleg azok az orvosi műsorok ébresztették fel bennem, amelyeket a hetvenes években láttam a norvég tévében, hosszú képsorokat mutattak bennük műtétekről, és teljesen lenyűgöztek. Az egész testet sosem mutatták, csak azt a részt, amit felvágtak, a többit letakarták egy ugyanolyan anyagú és színű szövettel, amiből az orvosok és ápolók köténye és maszkja is készült. Az anyag sima és tiszta volt, redő- és foltmentes, és a közepén, mint valami kráterben látszó fehér bőr a maga egyenetlenségeivel már-már közönségesnek tűnt. Amikor egy arctalan orvos felmetszette a bőrdarabot egy szikével az erős lámpa fényében, mintha egy kis árok nyílt volna meg. Fogók tartották nyitva, és áramló folyadékok és lüktető szervek látszottak benne, amelyeket képtelenség volt meghatározni vagy megkülönböztetni egymástól, de hártyaszerűen ragyogtak a fényben, és bizonyára volt bennük rend, mivel a gumikesztyűs ujjak rutinosan és gyorsan dolgoztak közöttük. Így láttam meg a szívet, a mellkasban mozgó vak állatot, és a vért, amelyben fürdik. Sok akkori rajzom betegeket műtő sebészeket ábrázolt, fröcskölt a vér, és anyám aggódott, hogy talán valami baj van velem. De a sebészet egy sémába illeszkedett: a búvárkodás és az űrhajózás érdekelt még, és ezek mind olyan tevékenységek, amelyek által kinyílik a világ, az első a test felé, a második a tenger mélye felé, a harmadik a világűr felé. Az a része vonzott a világnak, amely rejtve van a szem elől, a titokzatos terekbe, vagyis az ismeretlenbe vágytam. Ezek közül talán a test belsejét találtam a legizgalmasabbnak, mivel az idegenség bennem rejlett és mindenki másban, akit ismertem, azaz folyamatosan jelen volt, akármerre fordultam, ugyanakkor mégsem, mivel a test szortyogó, rikító vörös belseje elérhetetlen és megközelíthetetlen maradt. A tenger felületén minden nyáron áthatoltunk, és láttuk az ott zajló hullámzó, suhanó életet. A fekete világűr a csillogó fénypontjaival minden egyes felhőtlen téli és őszi estén megmutatkozott, olyankor néhány bolygó is látszott. Csak a test tere maradt teljesen zárva. A tüdőt, a két kis szürke zsákot, az agyat, a gerincvelőn, mint valami száron ülő, gombaszerű növényt és a vért minden húsba és szövetbe eljuttató és onnan elszállító csöveket sohasem láttam. A tévében mutatott műtőfelvételek juttattak hozzá a legközelebb. Sejtelmem sincs, hány ilyen műsort sugároztak, úgy érzem, mintha egész gyerekkoromban azokat néztem volna, pedig valószínűleg nem lehetett több kettő-háromnál. Mindig ugyanúgy hatott rám, lelkesedésem a test belseje és annak idegensége iránt sosem szűnt meg, de idővel ellentmondásossá vált, undor vegyült belé: a test belsejének látványát egyszerre éreztem taszítónak és vonzónak. Felnőttként kezdtem foglalkozni az emberi test reneszánsz kori vizsgálatával, amikor első alkalommal térképezték fel módszeresen, főként friss holttestek boncolásával.
(fordította: Patat Bence)
A Harcok című hatodik kötettel zárul Karl Ove Knausgard önéletrajzi regényfolyama.
A szerző Malmőben él második feleségével, Lindával és három gyerekükkel. Az első Harcom-regény, a Halál megjelenése előtt elküldi a kéziratot a könyvben szereplő néhány ismerősének, és kirobban a családi botrány. Nagybátyja perrel és a kötet publikálásának megakadályozásával fenyegeti, és eléri, hogy Knausgard kételkedni kezdjen, hitelesen ábrázolta-e gyerekkorát és apja halálának körülményeit.
Miközben teljesen elhatalmasodik rajta a bűntudat és a kétségbeesés, nem hanyagolhatja el apai teendőit: néhány napra egyedül marad a gyerekekkel, de szorongását az sem oldja, hogy megérkezik egyetlen igazi barátja, Geir Angell.
A saját és családja életéről szóló szakaszok közé Knausgard hosszú filozófiai értekezést ékel az antiszemitizmus természetéről, Paul Celan Szűkmenet című verséről, Káin és Ábel történetéről, Turnerről, Leonardo da Vinciről, a Harmadik Birodalom nyelvéről, a Mein Kampfról, és arról, hogyan jutott el Adolf Hitler egy vasmarkú apa mellől Németország élére.
A név és a szám című esszében bemutatja Hitler korai éveit, sikertelen művészi törekvéseit, bécsi hajléktalanéveit, és azt is, hogyan találta meg saját hangját a pártban.
A Harcok egy alkotói és lelkiismereti válságba keveredett férfi vallomása, méltó lezárása a 21. századi világirodalom egyik legizgalmasabb írói kísérletének.
