A nagy drámák mindig az emberi természetről szólnak

Dr. Nógrádi Gergely főkántor, 2015-ben Európa legjobb kántorhangja, A Magyar Kultúra és Művészet Tiszteletbeli Nagykövete. Író. Állhatna még rengeteg titulus, korábbi foglalkozás, biztosan kihagynánk valamit. Most az írót kérdezzük kerek születésnapról, klasszikusokról, hangokról és betűkről.

Olyan, mintha, nem is az 50. születésnap kereksége gondolkodtatott volna el az idő múlásán, hanem az, hogy már van egy nagykorú és egy majdnem nagykorú gyereked. Mely feladataidat érzed a legfontosabbnak, és mire szeretnél még időt nyerni magadnak?

Tele vagyok tervekkel, noha, azt hiszem, koromból adódóan nem kellene már égető szükségét éreznem különféle feladatok teljesítésének. Mindazonáltal, ötvenévessé érvén, be kell látnom, hogy én versenyló vagyok, aki megbolondul a ráérős legelészéstől. Ha feladatot szükséges említenem, az mindenekelőtt a közeli és távolabbi környezetemben élők sorsának megkönnyítése és boldogabbá tétele. Valódi sikeremnek is azt tartom, hogy Európának e hagyományosan igencsak zaklatott térségében viszonylagos nyugalomban és biztonságban tudhatom a családomat. Télikabát akarok lenni a szeretteimnek és barátaimnak, ami akár évszámra ellógicsál a fogason kihasználatlanul, ám ha egyszer beüt egy dermesztő tél, bele lehet bújni.

Az idő múlásán ugyanakkor nemigen szoktam merengeni. Egyszerűen csak rádöbbenek olykor, mennyire máshogy gondolkodom ma, mint mondjuk huszonöt éve. Amikor még azt hittem, hogy ha a kacsa nem tud úszni, az a víz hibája. Amikor még nem értettem, hogy az én problémám a mások álma. Amikor még nem hittem el, hogy ha valaki egyszer átvert, előbb-utóbb jó eséllyel újra át fog.

Mégis, a múló idő nálam talán abban mutatkozik meg legplasztikusabban, ahogy – a lelki egészségemet óvandó – egyre tudatosabban már csak a jellemes emberek társaságát keresem.

Ebben az 50. évben lesz regényed, megjelent egy új lemezed és a hangodat adod a Klassz!-sorozat két új hangoskönyvéhez.

Óriási megtiszteltetés, ugyanakkor gigantikus intellektuális és előadóművészeti Mount Everestként tornyosul előttem a kihívás, hogy én olvassam föl a Klassz!-sorozatból A kőszívű ember fiai és az Egri csillagok című regényeket. Bízom benne, hogy a „füllel olvasók” szeretni fogják a végeredményt.

Mindig is érdekeltek a (mindennapi és nem mindennapi) hősök, a legendák. Most a legkritikusabb korosztályt céloztad meg: a kamaszokat. Ráadásul kicsit Arany Jánost idézi a vállalás, megkerested a magyar történelemnek azt a korszakát, amiről nem születtek regényfolyamok, de van egy ikonikus mű: a Bánk bán. Brunar alakja viszont fiktív, kicsit mitikus hangulat lengi körbe. Mennyire volt nehéz elengedni vagy épp visszafogni a fantáziád ebben a műfajban?

Bánkra mindig úgy gondolunk, hogy egy monumentális hérosz, de legalábbis a par excellence nemzeti mártír. Kutya kötelességemnek éreztem, hogy – tartózkodva a hamis pátosztól – a kétségek közt őrlődő, fájdalmaival viaskodó embert is megmutassam benne.

A diabolikus Gertrúd galádsága vitán felülinek tűnik, alakja Katona drámája nyomán az örök emberi gonoszság metaforájává lett. Kétségtelen, hogy nárcisztikus és lobbanékony, márpedig épp ez a két jellemvonás tesz valakit teljességgel alkalmatlanná mások vezetésére. Ugyanakkor ahhoz, hogy a hitványsága kiteljesedjen, szükség volt egy olyan királyi házastársra, akit a markában tarthatott. Gertrúd az „ahol az erő, ott a jog” és a „megteszem, mert megtehetem” primitív doktrínáját követte, András pedig, egy-egy – asszonya kierőszakolta – népszerűtlen döntése után Gertrúd szoknyája mögé bújt a népharag elől. Bánk mellett Andrásé a regény másik jelentős jellemfejlődése: felesége halálával válik nagy királlyá. Sosem késő, mondhatjuk erre megelégedéssel, hisz progresszió és erkölcs nélkül nincs jövő, míg az arrogancia a vezetői gyengeség tünete.

A magyar főurak Gertrúd-ellenes összefogása is kezdetektől fogva izgatott. Alakjuk persze kissé idealizált, de maga a tény, hogy egy közös cél érdekében együtt tudtak cselekedni, elgondolkodtató, még ha az a cél a valóságban picit más is volt, mint amit egy szentimentális nagyepikai történelmi mű elbírna.

Ami pedig a képzelőerőmet illeti: óvatosan kísérletező szakácsként, patikamérlegen adagoltam a fantasy-fűszereket a klasszikus ízvilágú történelmi főételhez.

Miért Brunar a főhős neve, és mit jelent a Mirrén?

Kölyökkoromban volt a szomszédunknak egy kutyája. Brúnó névre hallgatott a hollófekete, busafejű, nagytestű jószág. Imádtam. Elbűvölt a bölcsessége, a ragaszkodása, a jólelkűsége. Emlékszem, egyszer bánatos voltam valami miatt, mire odasimult hozzám, a pofáját vigasztalón az oldalamhoz nyomta, és le nem vette rólam a szemét, míg magamhoz nem öleltem. Brúnó maga volt a megtestesült jóság és hűség. Furán hangozhat, de mindig is szerettem volna egy olyan tiszta szívű emberről írni, akiben Brúnó romlatlan lelke ölthet testet. Rá emlékeztem, előtte tisztelegtem, amikor Brunarra kereszteltem a történetem főhősét. Ahogy a világot látom, a Brunarokat, miként a Brunókat is, manapság receptre kellene felírni.

A jövőlátó pilisi tükör neve, a Mirrén pedig egy a regény beszélő fantázianevei közül. A latin mirare/csodál szón alapuló ófrancia mirour szót képeztem tovább (nem mellesleg innen eredeteztethető az angol mirror/tükör szó is). A tükröket a régi korokban rejtélyes, hovatovább félelmetes tárgyaknak tartották, rengeteg hiedelem vette őket körül. Még Bánk korában is úgy vélték az úri személyek (merthogy a pórnép nemigen juthatott ehhez a luxuscikkhez), hogy a tükörképük tulajdonképpen egy alvó alak, aki a tükörbe pillantáskor bújik elő. Ma is úgy hisszük, hogy összetörni egy tükröt bajt jelent, igaz?

S a tükörhöz még: miután haldokló, öntudatlanságba süllyedt anyámat búcsúzóul megöleltem a kórházi ágyán, szóltak a nővérek, hogy nyugodtan pakoljam össze a piperetáskáját, mert nem lesz már rá szüksége. A tükrét az éjjeliszekrényén hagytam. Nem volt szívem elvinni tőle. Hátha…

A kutatómunka során milyen érdekességek épültek be, és mit bántál, hogy ki kell hagyni?

A nagy drámák mindig az emberi természetről szólnak. Ezt a tételt támasztják alá az olyan népszerű fantasysorozatok is, mint a Trónok harca vagy A Gyűrűk Ura. Ha nem éreztem volna nagyon „testidegennek”, nyilván sokkal plasztikusabban szólok például az akkori uram-bátyám Magyar Királyságról, ahol szinte kizárólag haveri vagy érdekalapon ment az osztogatás. Csábító lett volna feltárni e pocsék szokás buktatóit, hiszen én a versenyt szeretem, azt, amikor a tehetségesek vannak elöl, és nem a cimbijei meg a kapcsolatai, vagy ha úgy tetszik, a vastag bőr és a hajlékony gerinc röpítnek valakit a magasba. De a túlzott igazsághajhászás és bölcselkedés nagyon elvitte volna a regényt egy másik irányba, az olvasmányosság, az izgalmasság és a kalandfaktor rovására. 

Ami kimaradt? Nos, hiányzik a történet folytatása, hiszen ezután következett csak a keresztes hadjárat, az Aranybulla, és idővel nem csupán II. András, de Bánk személyes sorsa is újabb fordulatokban lett gazdag. Ennek „kibontása” azonban a Brunar-sorozatban esetleg más szerzőre marad, engem ugyanis bizonyos történelmi korszakok jobban izgatnak a Tatárjárást megelőző negyedszázadnál.

Azt tudom, hogy az 1200-as években, a regény korában nem szívesen élnél, de melyik korszak lenne a számodra?

Nem lehetne, hogy visszapörgetjük az időt harminckét évvel, és újra nekiduráljuk magunkat az országépítésnek? Itt és most szeretnék élni, de abban az országban, amivé lehettünk volna.

Csapody Kinga

Nyitókép: Szalmás Krisztina