J. G. Ballard: Helló, Amerika!

Száz évvel a klímakatasztrófát követően egy expedíciós csapat indul útra, újra felfedezni Amerikát, hogy kiderítsék mi okozza a megnövekedett radioaktív sugárzást.

Ballard írásai igen megosztóak, elég csak a Toronyházra gondolni, mely igen vegyes kritikákat kapott az olvasóktól. A regény alapján készült film pedig látványosan megbukott. Nekem mind a regény, mind a film bejött, bár megértem a kritikus hangokat is, hiszen nem könnyű olvasmány és filmélmény. Azt azért nem gondoltam volna, hogy a Helló, Amerika! ennyire vegyes érzelmeket vált ki belőlem is.

A Netflix még 2017 májusában jelentette be, hogy megfilmesíti Ballard Helló, Amerika! című regényét, így nagy örömmel konstatáltam, amikor a Metropolis Media bejelentette, hogy ezt a regényt is elhozza a magyar olvasóknak. Az 1981-ben megjelent történet több kiadást is megélt angolszász nyelvterületen, és sok más nyelvre is lefordították. Mára már szinte kultikussá vált a sci-fi rajongók táborában.

Azt tudtam már az olvasás elkezdése előtt, hogy nem lesz egy könnyű történet, hiszen Ballard az emberi psziché sötét bugyraiba kalauzolja el olvasóit, ami elég depresszív hangulatot tud kölcsönözni a műveinek. Nem is tévedtem, hiszen már a történet elején ellentmondásos figurákba botlunk, az expedíció tagjai között, és úgy érezhetjük, mintha egy elborult elme elszabadulásának a kezdetén lennénk jelen.

A klímakatasztrófát követő Amerika, pontosabban Észak-Amerika, azon belül is a volt Amerikai Egyesült Államok igen nagy változáson ment keresztül. A Bering-szorosnál létesített gát megváltoztatta a Csendes-óceán áramlatait, így Amerika éghajlata is nagy változáson ment keresztül. Ez olyan gyorsan ment végbe, hogy a lakosság fejvesztve hagyta el a kontinenst és keresett új hazát Európában, Afrikában és a többi földrészen. Az olajtartalékok kimerülése csak fokozta az USA gyors hanyatlását, hiszen a benzinfaló autókhoz szokott népesség egyszer csak azon kapta magát, hogy a pazarló életvitelnek vége, és nincs más alternatíva, ami hasonló világot biztosíthatna a számukra, mint az olajon nyugvó fogyasztói társadalom.

2114-ben, az Apollo gőzös fedélzetén egy kis expedíciós csapat arra készül, hogy újra felfedezze Amerikát, és megtudja, mi lett a korábbi expedíciók sorsa, melyek azért indultak el a majd’ száz éve elhagyott kontinensre, hogy megtudják, mi okozza a megnövekedett radioaktív sugárzást, melyeknek a nagyvárosok a fő forrásai. New York partjaihoz érve, tátott szájjal bámulják a volt metropolis helyét betöltő aranyló sivatagot, melyből csak a legmagasabb toronyházak csúcsai látszanak ki. De még így is ott lebegett a pusztaság fölött az amerikai álom, mely új lehetőségekkel kecsegtette az ideérkezőket.

A regény olvasása közben nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen időkben született ez a történet. A ’70-es évek olajválsága megkondította a vészharangot, hiszen ráébresztette az embereket, hogy véges a fosszilis üzemanyagok mennyisége. A gazdasági válságba torkolló olajválság rámutatott arra is, hogy a gazdaságon is változtatni kell, hiszen az olajra épülő fogyasztói társadalom napjai meg vannak számlálva. Erre az időre esett az is, amikor a tudósok összefüggést mutattak ki a fosszilis energiahordozók felhasználása és a globális felmelegedés között. Szemléletváltásra volt szükség, mely az olajlobbit legyűrve az alternatív energiaforrások felé terelte a társadalmat. Részben sikerült is, hiszen megannyi szélfarmot telepítettek a ’80-as években Amerika szerte, bár az olajlobbit nem sikerült legyőzni. Ez onnan is látszik, hogy harminc-negyven év távlatából nem előrelépést értünk el, hanem visszazuhantunk a régi időkbe, és tagadjuk a globális felmelegedés tényét a bizonyítékok ellenére, és a klímavészhelyzet ellenére a magyar kormány a következő harminc évben a szélerőművek leépítésével számol, a fejlesztése ellenében.

Ballard a legjobb színhelyet választotta a regényének. Két Amerikát mutat be, ahol az egyik a felelőtlen fogyasztói társadalomnak köszönhetően elvesztette mindenét, míg a másik az exportált amerikai álom, mely száz év távlatából is ott él az emberek szívében. Hollywood, az álomgyár mindig megtett mindent annak érdekében, hogy egy idealizált, kvázi virtuális valóságot hozzon létre, ahol minden lehetséges, és a remény mindig ott él az emberek szívében. Ezt az álmot mindenki szívébe igyekezett elültetni, nem számolva azzal, hogy milyen romboló hatású is tud lenni mindez. Gondoljunk bele, hogy a világ szegénynegyedeiben, ahonnan a kitörési lehetőség közelít a nullához, a gyerekek a televízió előtt azzal az álommal nőnek fel, hogy megcsinálják a szerencséjüket és drága sportkocsival fognak száguldozni, miközben mellettük egy bögyös szőkeség fülig érő mosollyal bizonygatja, hogy mennyire szereti őket.

Az amerikai álom bennünk van! Befészkelte magát a reményeink közé, és hiába élünk jogfosztottan, kizsákmányoltan, valahol mindannyian ezt a virtuális Amerikát akarjuk elérni, a hollywoodi csodát, ami csak a filmvásznon létezik, annak ellenére, hogy a felhasznált kellékei itt vannak körülöttünk.

A regény rámutat arra, hogy a természet képes visszavágni, és ha kell, akkor elnéptelenít országokat, kontinenseket. A gazdasági civilizációk is csak addig képesek fennmaradni, még az alapjukat jelentő nyersanyag kifogyhatatlannak vélt mennyiségben elérhető a számukra. Aztán jön a világválság, és átrendeződik a gazdaság és a politika is.

Ebben a félig sivatag, félig dzsungel Amerikában még mindig vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a kontinensnek szüksége van elnökre, akinek a beteges álmait szolgák armadája igyekszik teljesíteni. Miközben látjuk, hogy mivé lett a föld. Kiszáradt úszómedencék, melyek leginkább a sivatagos dűnék homokját képesek befogadni. Szétmálló országutak, autópályák és hidak, melyek valaha a távolságokat voltak hivatottak lerövidíteni.

Ballard tájleírásai és az általa használt szimbólumok igen hatásosak, és hiszem azt, hogy a Netflix által készülő film is lenyűgöző képi elemekkel fogja manipulálni a nézőket. De mindez nem elég! A történetet sajnos nem sikerült Ballardnak úgy megalkotnia, hogy az behúzzon. Az egész tűnik inkább egy lázálmos víziónak, mint egy posztapokaliptikus történetnek. A társadalmi sci-fi jelző még talán ráillik, hiszen az író nagyon jól meg tudja fogni a civilizáció és az ember visszás kapcsolatának a lényegét. Viszont a tudományos elemekkel már gondban voltam.

Körülbelül száz év telt el azóta, hogy a kontinenst szinte mindenki elhagyta. Mégis az expedíció tagjai találnak olyan gőzkocsikat, melyek működnek. Nem beszélve az abroncsokról, melyek száz év alatt sem porladtak szét. Majd egyszer csak elérkezünk a dzsungel közepén fekvő Las Vegasba, ahol a neonfények bevilágítják az éjszakát, és robbanómotoros autók száguldoznak az utcán. A tömítések kiváló állapotban vannak, és az üzemanyag sem vesztett a minőségéből, azaz, gondolom, más adalékanyagokat használtak a Ballard féle XX. század végén, mint a mi valóságunkban. Ugyanis a jelenleg megvásárolt üzemanyag minősége idővel romlik, és pár év elteltével alkalmatlan a belsőégésű motorok meghajtására.

A lázálmot tovább erősíti az a kép, ahol a volt amerikai elnökök jelennek meg mint robotok. Gőzhajóval közlekednek az emberek, hogy átszeljék az óceánt Európából Amerikába, miközben humanoid robotok működnek a dzsungel közepén. De beszélhetnénk a termékek és alapanyagok várható élettartamáról is. Mintha technikailag megállt volna az idő az USA területén, éppen abban az országban, ahol a tervezett elavulásnak köszönhetően futtatták fel a gazdaságot és teremtették meg a fogyasztói társadalmat. Semmi nem romlik el, vagy mindenből korlátlan pótalkatrész áll rendelkezésre? A gyárak és termelőeszközök hiánya nem is tűnik fel, hiszen akkora mennyiségben halmoztak fel mindenből a nagy kivonulás előtt, hogy ezek a készletek még száz év elmúltával is kitartanak, sőt újszerű állapotban képesek működni.

Értem Ballard szándékát, amivel ezt a furcsa víziót papírra vetette, de mintha fontosabb lett volna a számára, hogy mit mond el, mint az, hogy hogyan. Egy torz tükröt tart az amerikai társadalom elé, melyben élvezi minden egyes torzítás okozta elváltozást, figyelmen kívül hagyva, hogy ezek mennyisége csak töredéke a valós képnek.

A kötet elolvasását követően idővel átértékelődnek az olvasottak a fejemben, mintha érlelődnének a gondolatok. Eltöprengek azon az időszakon is, amikor a regény született, amikor „megrengett” a föld egy pillanatra. Ebben a pillanatban foganhatott meg a regény ötlete Ballardban, és vetette papírra a gondolatait. Ha várt volna még egy kicsit, amikor az amerikai álom újra erőre kap, akkor talán más hangnemben és más súlypontra helyezve írta volna meg a történetét, ami inkább Bret Easton Ellis Amerikai ​psychójához lett volna hasonlatos.

Kíváncsian várom a Netflix-féle változatot. Bár, attól félek, hogy a látvány elvonja majd a figyelmet a képek mögött meghúzódó gondolatokról, mindarról a veszélyről, ami az emberiségre vár. A globális felmelegedést és a klímakatasztrófát már nem tudjuk elkerülni, maximum mérsékelni tudjuk a károkat és időben jobban elnyújtani a vég eljöveteléhez vezető utat.

A kötetet leginkább azoknak ajánlanám, akik kíváncsiak, hogyan is látja az író Amerikát a pusztulás után, hogy mi marad majd a híres épületekből, a nagy tettek helyszíneiből, és magából a birodalomból, mely saját vesztébe rohan, magával rántva mindenki mást is. De jó olvasmány ez a zöldeknek is, hiszen a gazdaság összeomlását az olajtartalék kimerülése okozta, de a kontinens pusztulásához leginkább egy gát járult hozzá, mely erőszakot tett a természeten.

Forrás: Letya.hu