fbpx
Csak az ember olvas

Az elvesztett szerelem emlékezete – Oravecz Imre: 1972. szeptember

Elöljáróban: az 1972. szeptember kilencvenkét prózaverse – mozaikszerű fejezetekből álló regénye – egy szerelmi kapcsolat eleven emlékének, és általában a szerelem titkának, fájdalmának és misztikumának ered a nyomába: az én és a te, a te és az ő, a tegnap és a ma, a közel és a távol, a menny és a pokol váltakozik a társas létezés hullámvasútján. Oravecz Imre 1988-ban megjelent könyve a magyar kortárs irodalom megkerülhetetlen klasszikusa, napjainkban pedig francia és olasz nyelvterületen is nagy sikernek örvend. Mi is kíváncsiak voltunk a Magvető 2020. februári kiadványára, melyről recenzió formájában adunk hírt.

Ennek az emlékezéstechnikának aztán vannak a szerelmi viszony tagjaira vonatkozó testi és lelki aspektusai egyaránt, illetve a szövegek mentén kezd kiépülni egy szociokulturális közeg is, amelyben ezek az eleinte csak körvonalaikban létező, de nagy érzelmi többlettel rendelkező személyiségek mozognak. A kulturális beágyazottság érzése és a misztikummal rendelkező távlatok pedig akkor fedezhetőek fel az olvasás folyamata során, amikor a világ teremtésének bibliai vagy egyéb, a természetközeli civilizációk nyelvi logikájának megfelelő beszédmódjára játszik rá a szerző.

Mindeközben nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a központi figura élet és halál közt lebeg, az öngyilkosság kísértő rémével a feje fölött, fatális érzelmi hangoltsága pedig abból a belátásból fakad, miszerint egy szerelem pusztulásával magának a szerelmet elveszítőnek az élete is részben vagy teljes mértékben elhal. A szövegek formai hasonlósága mintha arra az elszigetelődésre próbálna rámutatni, amely a szerelmi traumát elszenvedő beszélőt éri, amennyiben szerelmének féltett tárgyát látja mindenben, de már csak a másik fél távollétében. Mindennek a feszültségnek a feloldására egy közös élet ígérete, majd beteljesülése sem jelent gyógyírt, hiszen a jelentőségadó kapcsolat felbomlásával az egykori együttlét úgynevezett gyümölcse, a gyermek is ki lesz téve kiszolgáltatottjaként a szülők egymástól történő elszakadásának, amit tulajdon létével sajnos ő sem akadályozhatott meg.

A könyv végig élénk emocionális színezetét és atmoszféráját legfőképp talán az adja, hogy a kiszolgáltatottság leplezetlen formában van jelen, és az őszinteség ekkora mértékével már eleve nagyon nehéz bármit is kezdeni anélkül, hogy eltarthatnánk magunktól a leírtakat. Ebben a monomániás törekvésű gondolatfolyamban éppen az a különleges, azaz úgy újítja meg önmagát egyenként, szövegről szövegre, epizódról epizódra, hogy mindig csak egy újabb töredéket hozzátéve építi egy életminőséget befolyásoló, traumatikus szakítás koherens, monumentális történetét.

Az elmondottakból kifolyólag talán nem meglepő, hogy a testi létezéshez és a fiziológiai jelenségekhez, növekedéshez és hanyatláshoz, épüléshez és romboláshoz, illetőleg a szexualitáshoz férünk leginkább hozzá, azon keresztül érthetünk meg valami véglegeset ebből a felfokozott, rendkívül intenzív, ám azóta megszűnt állapotból, amely kizárólagos módon a csalódott, egymástól elszakadó szerelmesek sajátja. Az emberélet hanyatlásának regisztrálásával az ifjú szerelem libidinális energiái is csökkennek, és a vegetatív létmód szűrőjén át, az érzelmi veszteséggel párhuzamosan alakul az életen kívül rekedés, illetőleg a szerelemről való végleges lemondás tapasztalata is. Ezért lehet a záróverseknek létösszegző jellege, ahonnan a menekülés az egyetlen kiút, ilyen vagy olyan formában. A már korábban is említett kulturális meghatározottsághoz ezen a ponton, a kötet vége felé közeledvén kapcsolódnak be a távol-keleti filozófiák bizonyos szempontjai is, amely az akarat megszüntetésével, mederbe terelésével, korlátozásával éri el célját, melynek végkifejlete egy békés öregkor rezignált ígérete és a saját egójáról lemondott személyiség megnyugvása lehet.

lirakonyvklub.hu / Tinkó Máté