Clara Dupont-Monod: Egy közülünk (részlet)
Ez a karácsonyeste volt a vízválasztó, a jelzés, hogy innen már nincs visszaút. A rá következő hónapok alatt a fiúban mély kötődés alakult ki. Előtte megvolt a maga élete, társasága. Ettől kezdve az öccse lett számára a legfontosabb. A szobáik egymás mellett voltak. A házban minden reggel a fiú ébredt elsőként, és amint letette a lábát a rideg kőburkolatra, kirázta a hideg. Felkelés után első útja a fehérre mázolt, díszes kovácsoltvas vázas kiságyhoz vezetett, amelyben ő és a húga is aludtak, amíg ki nem nőtték, és nem követeltek maguknak megfelelő fekhelyet, amelyben elférnek.
De ettől a gyerektől nem számíthattak ilyen igényekre. Neki sokáig megteszi majd ez a kiságy. A fiú kitárta az ablakot, beengedte a szobába a reggel frissességét. Óvatosan kivette a gyereket, megtanulta, hogyan kell, egyik kezével a tarkóját támasztotta, és átvitte a pelenkázóasztalra. Tisztába tette, felöltöztette, aztán vigyázva levitte a földszinti konyhába, hogy belekanalazza a kompótot, amelyet előző este az anyjuk odakészített. De még mielőtt mindezeknek nekilátott volna, behajolt hozzá az ágyba. Finoman odanyomta az arcát az övéhez, és egy darabig úgy maradt, mozdulatlanul, szerette érezni a bőrén az öccse sápadt bőrének finom simaságát. Élvezte, ahogy az érintése alatt a pufók, puha arcocska besüpped, és hogy védtelenségében tűri a simogatást, sőt talán egyedül neki, a bátyjának hagyja, hogy cirógassa.
A gyerek egyenletesen szuszogott. Mindketten szemlélődtek, de a szemük nem ugyanúgy látott, a fiú tudta jól. Ő az ágy rácsának csavart mintáit nézte, és mögöttük a patakpartra nyíló ablakot, a gyerek egy egészen más, a kívülállók számára érthetetlenül szerveződő valóságot. A fiúnak ez így megfelelt. Majd ő lát helyette. Elmeséli neki, milyen az ágy és az ablak, elmeséli neki a vízesés fehéren csipkéző tajtékját, a közeli hegyet, az udvar kékesfekete palaburkolatát, a fakaput, a birtokot határoló kőfalat, rólunk, a napfényben rézvörös izzású kövekről is mesél neki, meg a hasas, kétoldalt füles cserepekben gyarapodó növényekről.
A gyerek türelemre tanította. A hűvös önfegyelem hosszú ideig bevált nála, hogy leplezze belső nyugtalanságát. Szívesebben provokálta a dolgokat, mintsem tétlenül várja, hogy bekövetkezzenek. A többiek meg csodálták a merészségét, és zokszó nélkül mentek utána. De az igazság az, hogy a fiú annyira rettegett a kiszolgáltatottságtól, hogy inkább elébe ment az eseményeknek. Így ahelyett, hogy gyáván megfutamodott volna az iskolaudvar csatározásai, a hegyvidéki éjszaka vaksötétje, a denevérek támadása elől, a saját kezébe vette az irányítást. Teljes mellbedobással vetette bele magát mindenbe, az iskolai villongásokba, a legsűrűbb éjszakába és a pince mélyébe, ahol a denevérek felriadtak a rajtaütésre, és pánikszerűen cikáztak a boltívek alatt.
A gyerekkel mindez nem működött. A gyerek egyszerűen csak ott volt. A létezése nem tartogatott semmilyen kellemetlen, sem kellemes meglepetést. A fiú megérezte, hogy mellette nem sokat ér el hősködéssel, okosabb, ha eleve megadja magát. Egészen megjuhászodott, mintha elért volna hozzá egy távoli üzenet, amely rányitotta a szemét a hegyekből áradó harmóniára, egy szikla vagy egy vízfolyás öröknek tűnő jelenvalóságára, a lét önmagáért való szépségére. Csendben alávetette magát a természet törvényeinek, elfogadta a belőlük fakadó nehézségeket, nem hőbörgött, nem is kesergett miattuk. A gyerek ott volt, olyan magától értetődően, akár a földfelszín bármelyik gyűrődése. „Tartással többre jutsz, mint ha kivársz”, gyakran járt a fejében ez a környékbeli szólás. Nem, itt nem volt helye lázadásnak.
A legjobban a közönyös jóságot, az eredendő ártatlanságot szerette a gyerekben. A veleszületett megbocsátást, hogy soha nem ítélkezett. Írmagja sem volt benne a kegyetlenségnek. A boldogságához nem sok kellett, olyan egyszerű dolgok csupán, mint hogy valaki megmosdassa, megetesse, ráadja a puha, lila pizsamáját, megsimogassa. A bátyja felfogta, hogy az ilyen tőről metszett romlatlanság ritka madár. És ez felkavarta a lelkét. Amikor a gyerek mellett volt, nem hajszolta az életet, nem félt, hogy lemarad valamiről. Mert az élet ott volt az orra előtt, nem volt benne semmi riasztó, sem küzdelmes, egyszerűen csak zajlott.
