Puskás Panni: Történjen bármi (részlet)

Valami dán Dogma-filmet kellett volna választanom inkább

Utolsó kívánság? Lefeküdnék egyszer egy helyes néger fiúval.
Julival a Duna-parton ülünk, fagyizunk. Ő epreset eszik, én vaníliát. Ötven éve. Ötven éve ugyanazt a fagyit, és engem ez csak most kezd el zavarni.
Azt nem mondjuk már, hogy néger, javítom ki udvariasan.
Hanem mit mondunk helyette, csoki?
Csoki, hát persze, mi lett volna, ha ezen a szép tavaszi délutánon vanília helyett inkább csokoládéfagyit kérek, vagy mit tudom én, pisztáciát?
Azt mondjuk, hogy fekete.
Rendben, akkor lefeküdnék még egyszer egy helyes fekete csokival.
Ahogy telnek az évek, Juli egyre többet viccelődik a szexszel, ebből pedig arra következtetek, hogy egyre többet is gondol rá. Vajon hogy csinálja? Én már rég nem tudok a szexre gondolni. Kutatok az agyamban, mikor gondoltam rá utoljára.
Te jössz! Mi az utolsó kívánságod?
Hogy legyek még az eszemnél, amikor meghalok.
Nem tudom, miért mondom ezt. Úgy hangzik, mintha már régen ezt tervezgetném, közben meg teljesen hirtelen jött az ötlet. Megrázkódom.
Ennyi?
Hogyhogy ennyi?
Bármi lehetett volna a kívánságod, te meg erre a fantáziátlan hülyeségre pazaroltad. Különben is, miért lenne jó az eszednél lenni, amikor meghalsz? Én inkább azt szeretném, hogy kapjak minél több morfiumot.
De te meg már elpazaroltad a kívánságod a fekete csokira. Most kérdezz te!
Utolsó nagy tett?
Megölném Putyint. Tetszik. Hogy csinálnád?
Nem is tudom. Szíven szúrnám a ronda botoddal.
Igazából tetszik Juli botja. Állítható magasságú, sötétre pácolt bükkfa, a végén faragott nyúlfej. Azért utálom, mert attól a ribanc Maritól kapta, aki vagy harminc éve a nyakára jár. Nem harminc. Pontosan harminckettő. Műveletlen szipirtyó, a visongásától meg lehet süketülni, és, mi tagadás, az utóbbi időben a higiéniája is hagy kívánnivalókat maga után. De pénze, az bezzeg van dögivel, a lengyel karmester férje, Jan után szép vagyont örökölt, és a mai napig ömlik a számlájára a jogdíj az eladott lemezek után. Ő meg csak zabálta a krémest egész életében a Gerbeaudban, meg jótékonysági aukciókra járt kisestélyiben.
Tudom, mondja Juli, higiénia, Gerbeaud, jótékonysági aukciók.
Kimondtam hangosan?
Nem, de ilyenkor mindig ez szokott következni.
Te jössz! Utolsó nagy tett?
Összecsomagolnék, repülőre ülnék, és elmennék Annáék után Amerikába. Segítenék nekik, vigyáznék az unokákra.
Vágyakozva mondja, de az igazság az, hogy nem csomagolna össze, és nem ülne repülőre. Nem azért, mert nem akar segíteni, hanem mert Annáék erre a legkevésbé sem tartanának igényt, és ezt ő is nagyon jól tudja. Könnyes a szeme, mindig ez az érzékenykedés. Remélem, nem fogja itt magát már megint elbőgni.
Utolsó film, amit megnéznél?
Az Amarcord, mondja. Illetve nem is mondja, hanem bőgi bele a világba.
Udvariasan félrenézek, megvárom, míg végez ezzel a nagyjelenettel. Múlnak a percek, egyre kínosabb az egész. Mellettünk turisták fotózkodnak egy ízléstelen zsánerszoborral. Bronzlány, bronzkutya. Legszívesebben a fejükre húznék egy kutyaszaros zacskót, de nem teszem, mert nincs kedvem szerepelni a tévében. Inkább a bal oldalamra sandítok, Juli már törölgeti a könnyeit, lassan vége a hisztinek, és folytathatjuk az értelmes, felnőttekhez méltó beszélgetést.
Hüppögve kérdezi: neked melyik?
Mi melyik?
Hát, a film. Melyik az utolsó film, amit meg akarsz nézni?
Nekem is az Amarcord.
Hűvösre fordul az idő, elindulunk. Hazakísérem Julit a lakásáig, mert nagyon ügyetlenül közlekedik azzal a bottal, aztán én is hazaindulok. Útközben bemegyek a Sparba, veszek kiflit és tejet, a cukrot megint elfelejtem. Legközelebb fel kell írnom, mert nem szeretem, ha keserű a kávé. A lépcsőház aljában kicsit kifújom magam. Nem tudom, mi járhatott a fejemben, amikor a harmadik emeletre költöztem egy lift nélküli házba. Biztos azt hittem, hogy a napfényes erkély kárpótol majd mindenért. Esetleg azt, hogy ennyi sportra mindenkinek szüksége van. Bizonyos szempontból megérdemlem ezeket a lépcsőket. Míg lassan megmászom őket, elgondolkodom az élet nagy kérdésein. Igazából nincs is kedvem megölni Putyint, és az is lehet, hogy az Amarcordot is elégszer láttam már. Fellini. Nem is tudom, ez olyan komolytalan. Valami dán Dogma-filmet kellett volna választanom inkább. Vagy egy Tarr Bélát, aztán lehetnék szalagcím: megnézte a Sátántangót, szörnyethalt. Kár, hogy nem akarok szalagcím lenni.

A telefonomat a konyhaasztalon hagytam, a lányom hívott vagy hatszor. Üzeneteket is küldött. Mama, jól vagy? Ugye nincs semmi baj? Mama, válaszolj. Semmi kedvem felhívni. Mama, ha nem válaszolsz, odaküldöm Karcsi bácsit. Még csak az kéne, hogy ez a tulok idejöjjön. Lélekszakadva keresem a névjegyzékben a lányom számát. Van belőle négy. Vajon melyik is volt az? A sima „Lilla jó”, a „Lilla új”, a „Lilla jó szám” vagy a „Lilla ez a jó szám”? Hívom őket sorban, norvég női géphangok válaszolnak, gyanítom, arról igyekeznek felvilágosítani, hogy nem a megfelelő számot hívom, de persze az is lehet, hogy a nyerő lottószámokat sorolják, egy vak hangot sem értek belőle. Aztán megcsörren a telefon, „JÓ SZÁM Lilla” hív, ki kéne törölnöm a többit.
Mama, úgy aggódtam!
Ugye nem hívtad ide azt a tulok Karcsit?
Tényleg ennyit bírsz kérdezni?
Sértett a hangja, kissé ideges. Ezt a hangot tinédzserkorában kezdte el használni, azokban a helyzetekben, amikor szerinte nem voltam vele elég megértő. Én különben megértő voltam, csak néha tudattam vele, ha hülyeséget csinált. Arról nem én tehettem, hogy túlzottan érzékeny volt a kritikára, így arról sem, hogy emiatt felvette ezt a fura affektáló hanghordozást, amit persze most már nem én hallgathatok naphosszat, hanem minden valószínűség szerint szegény férje, de ő meg egy igazán béketűrő ember. Erre a tulajdonságára pedig hatalmas szüksége is van ahhoz, hogy el bírja viselni az én kontrollmániás gyerekemet.
Sétálni voltam, itthon hagytam a telefonom. Nem kell azonnal berezelni.
Berezelni? Mama! Itt van közöttünk kétezer kilométer, és te sem vagy éppen fiatal. De ezt már ezerszer megbeszéltünk. És azt is, hogy bárhova mész, viszed magaddal a telefonodat, bekapcsolva tartod, és felhangosítva, hogy ne kelljen miattad állandóan aggódni.
Megint ez a hang. Elnyújtott magánhangzók, a normálisnál minimum kettővel magasabb hangfekvés. Elviselhetetlen, jobb, ha rövidre zárom.
Oké, rendben, igazad van. És mi van Karcsival? Idejön?
Úton van már, igen.
Megcsörren a kapucsengő.
Le kell tennem, már meg is érkezett.

Kinyitom a lépcsőházajtót, aztán leülök a konyhaasztalhoz, és vágyakozva a laptopomra nézek, amelyen már rég egy politikai vitaműsort bámulnék, ha a lányom nem kezdett volna el akciózni. De késő bánat. A hívatlan vendég elég lassan botorkál fölfelé – a három emelet, az bizony a Szabó Károlynak is három emelet. Felfoghatatlan, hogy lett Karcsiból, az egykor szuverén személyből a Norvégiában élő lányom rabszolgája. Mikor még egy épületben laktak itt, a hetedik kerületben, azt inkább értettem, habár akkor is furcsa volt, hogy pár jó szóért cserébe a család úgynevezett barátjaként mindenféle szerelési munkát elvégzett Lilláék lakásában. De hogy egy másik országból hogyan tudja távvezérelni, rejtély.

Csókolom, doktornő! Jól tetszik lenni?
Na, kezdődik. De az ajtónál egy centivel sem engedem beljebb.
Üdvözlöm, Karcsi, már megbeszéltük többször, hogy nem vagyok doktornő.
Akkor tanárnő. Tanár néni, kérem! Jól tetszik lenni?
Prímán vagyok, köszönöm. Csak kicsit már fáradtan.
Akkor nem is zavarok sokáig, csak egy pohár vizet hadd kérjek, mert nagyon elfáradtam a lépcsőn fölfelé.
A konyha felé indulok, szedem a lábam, hátha megvár kint az ajtóban. De nem. Már hallom is, ahogy bent téblábol a koszos cipőjében.
Tanárnő, kérem, tisztelettel jelentem, nem kéne ezt a letört fogast megjavítani?
Köszönöm, jó ez így nekem, nem igazán szoktam használni.
Nyújtom felé a vizet, de már nem érdekli. A fogas érdekli. Az elromlott, megjavítandó fogas.
A lánya nagyon aggódott ám maga miatt. A telefonunkat nem kéne felhangosítanunk?
Vigyorog, de nem néz rám, még mindig a fogast fixírozza, én pedig csendben állok, és várom, hogy végre észrevegye magát, és elkotródjon.
Lenn a kocsiban van nekem ehhez szerszámom, visszateszem ripsz-ropsz, olyan lesz, mint új korában.
Ripsz-ropsz. Hát ez remek. Ripsz-ropsz. Megjegyzem, és használni fogom majd mindenféle inadekvát helyzetben.
Nézze, Karcsi, szólok rá kissé erélyesebben, mint szerettem volna. Én most ripsz-ropsz lefekszem az ágyamba, és ezért most kérem, hogy ripsz-ropsz távozzon, a fogas jó úgy, ahogy van. Nagyon sajnálom, hogy a lányom teljesen feleslegesen iderángatta.
Na, jól van, jól van, mondja sértetten, kiveszi a kezemből a pohár vizet, idegesen lehúzza az egészet, a poharat újra kezembe nyomja, majd sarkon fordul, és elindul kifelé a lakásból. Akkor csókolom, tanárnő!
Viszlát.

Elindítom a vitaműsort, töltök egy pohár bort. Két nagyon híres politikus beszélget a szintén nagyon híres műsorvezetővel, és nekem hármuk közül egyiküknek sem ugrik be a neve. Nem pörgetek vissza a videó legelejére, hogy kiderüljön, és a feliratot sem nézem meg. Legalább egy névnek a háromból eszembe kell jutnia. De hiába mondogatok félhangosan férfikeresztneveket, hátha valamelyikről beugrik valami. Ötletem sincs. Ettől egy kicsit ideges leszek, és lecsapom a laptopom tetejét. Különben is, kit érdekelnek a közélet tiszavirág-életű szereplői, cserélődnek, mint az alsónemű, még szép, hogy nem emlékszem az összesre. Érdekes, Pilinszky János nevét nem felejtettem el, Vincent van Goghét és Jean-Luc Godardét sem. Lefekszem inkább aludni.

Hajnali negyed négykor felriadok egy névre.
Rónai Egon.
Visszaaludni persze már nem tudok.