Steigervald Krisztián: Szülői generációk harca – Hogyan értsük meg magunkat? (részlet)

„Ez a könyv rólunk szól: a mostani szülőkről. Rólunk, akik a 20. század vége felé voltunk gyerekek, és most szülőként próbáljuk megérteni, hogyan lett a gyerekkorunkból az a szülői mintázat, amit ma követünk – vagy épp próbálunk elkerülni. Arról szól, hogyan hatott ránk a rendszerváltás, a kulcsosgyereklét, a televízió, a hiánygazdaság, a szabadidő, a magány, a túlélés.

És arról is, hogyan próbálunk most, felnőttként, szülőként biztonságot adni – miközben sokszor magunk sem tudjuk, mit is jelent az.

Én is egy vagyok közületek, aki nem tudja a megoldást, nincs a birtokomban a Szent Grál, viszont kétségtelenül ugyanazokkal a problémákkal küzdök, ugyanazok a bizonytalanságok jellemeznek. Azaz a könyv a közös gondolkodásunk, közös építkezésünk eszköze lehet.

Vagy szólhat a szüleidről is, ha épp egy fiatal kezében landolt… Ha elolvasod, megértheted, milyen volt az őseidnek felnőniük a 20. században, és amennyiben van benned szándék arra, hogy változtass a családi dinamikán, ahhoz is jó kiindulópont lehet a kötet.

Valamint szólhat a mostani hatvanöt–nyolcvanöt éves korosztálynak is, hiszen így talán könnyebben megérthetik, mi is zajlik a gyerekeikben. Ha kellően reflektíven, önazonosan képesek olvasni a saját szülőségük időszakáról, s nem támadásként, hanem egy másik valóságként érzékelik azt, akkor már talán tudunk is róla beszélgetni. Lehet változtatni rajta, akár még most is. Értelmet nyerhet így, hogy az elmúlt ötven évben olyan változások történtek, amelyek alapjaiban változtatták meg a külső és a belső világunkat egyaránt. Nem lett jobb, sem rosszabb, csak más. (…)

A könyv stílusát, ahogy eddig is, az „infotainment”, a szórakoztatás és az információ keveréke adja. Az írásakor több vizsgálat eredményét is felhasználtam, de leginkább arra a 2025. júniusi kutatásra támaszkodtam, amelyben összesen mintegy ezer szülő vett részt – élőben, online, szóban és írásban. Ez kvalitatív kutatásnak indult, azonban a válaszok mennyisége miatt végül inkább kvantitatív minta lett, kvalitatív tartalommal. A könyvben külön forrás megadása nélkül közölt kurzív betűs idézeteket – amelyeket a mondanivalóm alátámasztására használok – döntően az e kutatásban kapott válaszok közül szemezgettem.

És végül: nem, egyáltalán nem gondolom azt, hogy minden a generációkról szól.

Nem gondolom, hogy amit leírok, az mindenkire igaz, aki 1960–1987 között született.

Dehogyis! A generációs megközelítés csupán egy bizonyos aspektusa a világunknak, egy kiegészítő nézőpont, egy másik szem, amellyel szintén rápillanthatsz önmagadra. Így hát sosem az egyénről szól, hanem egy társadalmi szegmensről, erősen általánosítva. Mialatt ezt a könyvet olvasod, képzeletben ülj be velem egy helikopterbe, repüljünk fel jó magasra, és odafentről tekintsünk le a társadalomra! És amit onnan látunk, az is egy igazság. Másféle, mint ami lent történik például két ember között, hiszen az fentről nem is feltétlenül látszik. Tisztán és érthetően biztos, hogy nem. Így azokról én nem is tudok: ennek megfelelően nem írhatok konkrétan rólad, a gyermekedről vagy a szüleidről.

Önmagunkról tudok írni, olyasmit, ami odafentről is látszik. Ugyanis teljesen más keretek, folyamatok, történések vehetők ki a magasból, mint lentről. Attól, hogy nem ebben a helikopterben töltjük a mindennapjainkat, attól, hogy számtalan egyéb dolog is befolyásolja kicsiben, lent a földön az életünket, attól, hogy sokkal összetettebb egy ember léte, mint ami odafent érződik, még lehet igazság abban is, ami onnan látszódik… Akkor is, ha az nem a teljes igazság, és nem is volna szabad mindig mindenre csak azt ráhúzni.”