Jonathan Freedland: A szabadulóművész (részlet)

Walter Rosenberg látta a kettős sorokban álló, porcelánszigetelőkkel felszerelt betonoszlopokat, amelyek között ezek szerint áram alatt lévő drót feszült, és megértette, hogy a tábort dupla elektromos kerítés veszi körbe. Látta az őrtornyokat, amelyek mindegyikében egy-egy SS-katona állt, kezét a mellette álló géppuskán tartva, látta a tábort sötétedés után szakadatlanul pásztázó keresőfényeket, és látta az SS-es gazdáikat kísérő remekül kiképzett kutyákat. Jól megnézte mindezt, és azon töprengett, vajon milyen titkot őrizhetnek ezen a helyen, ami miatt ennyire fontos, hogy ne szökhessen meg innen senki. Azon az első estén még volt oka azt hinni, hogy ez előrelépés Majdanek mocskából és káoszából. A barakkok nemcsak tisztességesebbek voltak – többemeletes téglaépületek, akkorák, mint egy általános iskola –, hanem számokkal is ellátták őket, amelyeket festés és elektromos lámpa jelzett a bejáratuknál. Sötétben hajtották oda őket a 16-os blokkhoz, majd le az alagsorba. Ott eligazította őket a blokkparancsnok, egy kápó, aki a köztörvényesek zöld háromszögét viselte (mint kiderült, gyilkos volt). Egyúttal figyelmeztette őket, hogy akármilyen szomjasak is, ne igyanak a fali csapokból: az egyenes út a vérhashoz. Walter eszébe véste a tanácsot. Aznap éjjel a padlón aludt. Másnap ötkor volt ébresztő, és hatkor az appell. Ahogy azt Majdanekben már látta, az élők mellett a halottakat is összeszámolták, ez utóbbi csoportba sorolva a haldoklókat is. Ha egyeztek a számok, és nem volt hiányzó vagy feltételezett szökevény, a sorakozó véget ért, és a halottakat elszállították – mindegyiküket egy-egy fogoly cipelte a hátán úgy, hogy az élettelen fej a vállára lógott. Amint a bizarr párosok elbotorkáltak, Walter úgy látta, mintha rab és holttest egybeolvadva, kétfejű szörnyként csoszogna a hullaház felé: nehéz volt megmondani, hogy a két csontsovány alak közül melyik él és melyik halott. Különös volt neki és a többi civil ruhás újoncnak végignézni, ahogy a rabok elvonulnak munkára, amíg ők ottmaradnak. Szabadon kószálhattak a táborban, legalábbis annak nyitott részein, és próbálhatták felmérni a területet. Csak másnap végezték el rajtuk a beiktatás szertartását, ugyanazt az eljárást, amelyen Walter két hete Majdanekben is átesett. A kényszerzuhannyal kezdődött. A kápók botütésekkel terelték be a négyszáz embert a legfeljebb harminc főre tervezett helyiségbe, majd kifelé, addig ütve-rúgva őket, amíg nem állt mindenki meztelenül a hidegben. Majd amikor már mindenki pucéran kint reszketett, valami új következett. Felsorakoztatták őket, hogy rájuk tetoválják az auschwitzi sorszámukat. Két rab írnokként dolgozott, feljegyezte a foglyok nevét és születési helyét: Walter a Pressburgban születettek dossziéjába került, ahogy németül Pozsonyt nevezték. Foglalkozásként a lakatost adta meg, magáévá téve annak az embernek a szakmáját, aki nem volt ugyan egészen a mostohaapja, de mégiscsak együtt élt az anyjával. Ezután jöhetett a megbélyegzés. Korábban a tetoválás abból állt, hogy a foglyot egy másik rab a falhoz szorította, majd a mellkasa bal oldalára, a kulcscsont alá odanyomott egy sorszámbélyegzőre emlékeztető speciális pontozótűt. Mindezt gyakran olyan brutalitással tették, hogy több deportált elájult. Ezen a napon azonban Walter még választhatott is: a jobb vagy a bal alkarján, a belső vagy a külső oldalon jelöljék meg. Walter a bal karja külső oldalára kérte a sorszámot, ahol mindjárt látszik, és oda is kapta. A következő bő másfél évben hivatalosan nem használhatta a nevét. Ettől a naptól fogva 44070-esnek hívták.

Torma Péter fordítása