„Minden mű mást követel” – beszélgetés Spiró Györggyel

Spiró György nemrég ünnepelte hetvenötödik születésnapját és júniusban jelenik meg új esszékötete a Mikor szabad ölni? Ennek apropóján beszélgettünk vele a klasszikusokról, a színházról és a történelemről.

Legújabb könyved címe az egyik benne szereplő esszé címével azonos: Mikor szabad ölni? A lengyel drámaíró Stanisław Wyspiański Hamlet-esszéjében merül fel ez a kérdés. Könyvcímként zavarba ejtő és elgondolkodtató. Ezért is adtad ezt a címet?

Több írásban foglalkozom a gyilkolással. Ölnek a Boldogtalanokban, Füst Milán remekművében és Csehov drámáiban; 1944-45-ben hatalmas öldöklés közepette írta fenomenális naplóját Heltai Jenő, ugyanakkor írt naplót Radnóti Miklósné és Fenyő Miksa; gyilkolnak a Bánk bánban, és Đura Jakšić remekmívű szerb változatának, a Jelisavetának a végén két szereplő kivételével senki sem marad életben. „Előre megfontolt gondatlan tömeggyilkosságnak” nevezhetném jogászi nyelven, amit a járvány kezdete óta sok országban tapasztalunk. Morális kérdésként a gyilkolást a hatalmasok soha nem vetik fel, csak a gondolkodók.

Esszédben ezt írod: „Shakespeare nem jog- vagy morálfilozófusként gondolkozott, ahogyan Wyspiański láttatni szeretné, hanem rémdráma-szerzőként.” A mai klasszikus Shakespeare mintha kitakarná a korabeli eredetit. Számodra mi a legizgalmasabb a Hamletban? Maga a rémdráma?

A dráma szélsőséges műfaj: akár komikusan hat, akár tragikusan, mindenképpen vagy a gyilkolásról szól, vagy a szerelemről, de inkább mind a kettőről egyszerre. „Már az ókori görögök is”, „már Shakespeare is”, és folytathatnám. A finom lelkűnek tartott Csehov vagy Füst Milán is ezt művelte, ha éppen darabot írt. Wyspiański, a született drámaíró is a horrort és a szerelmet működteti a drámáiban, és csak a Hamlet színre állításáról tűnődő rendező és értelmező szerepében, kivételesen moralizál.

Shakespeare mellett Csehov is fontos az új könyvben. Előbbinél a filozofikus réteget, utóbbinál a tragikus felhangot tartod tévedésnek. Tetten érhető a fordításokban, a játékmódon és aztán amolyan önbeteljesítő jóslatként a nézői elvárásokban is. Mitől tolódhatnak el ekkora életművek fals irányokba?

A színház nem illendőségből vesz elő egy-egy régi darabot, hanem hogy sikert arasson vele, és tudatosan vagy öntudatlanul azt érti rá, amit a változékony érzékenységű közönség éppen áhít. A jó művek egymásnak ellentmondó értelmezéseket is elviselnek. Olyan nagy művekről is tudunk, amelyek évszázadokig lappanganak, mert a befogadók érzéketlenné válnak a formájukra és a szemléletükre, ez még Shakespeare drámáival is megtörtént másfél száz éven át.

Több esszéd is visszaemlékezés: fontos olvasmányokra, nagy művekre, színházi pillanatokra. Melyeket tartod életed legemlékezetesebb színházi élményeinek?

Ebben a kötetben csak egy nagy színházi élményem szerepel, a kaposvári Marat, de volt még néhány. Andrzej Wajda krakkói Novemberi éj rendezése irányította a figyelmemet a lengyel drámára. Nagy élményem volt Peter Brook Szentivánéji álom rendezése, Peter Steintől a Homburg hercege, Ljubimov rendezésében a Tagankán a Mester és Margarita. A Marat-hoz személyes viszony is fűz, erről írtam ebben a könyvben.

A tavaly publikált Kádár-drámák után ebben a könyvben is szerepel egy olyan esszé, amelynek az alapját politikai dokumentumok adják: Kádár János megszólalásai a Központi Bizottság ülésein. Írásodban ezeket a Kádár-monológokat kommentálod. A jegyzőkönyvek, a dokumentumok miképpen hatnak a drámaíróra? Mekkora teret hagynak a szó szerint rögzített mondatok?

A 2020-ban megjelent két Kádár-dráma, a Főtitkárok és a Sajnálatos események forrásainak kutatása során bukkantam a neten az 1958. októberi Központi Bizottsági ülés jegyzőkönyvére, amelyet eddig senki sem publikált nyomtatásban. A drámákba még az említése sem fért volna bele, pedig különleges ülés volt, ezen kellett volna Nagy Imréék kivégzéséről Kádárnak beszámolnia, de végig mellébeszélt, viszont nem nagyon burkoltan a megtorlás folytatására is utasítást adott. Amúgy persze akár drámát, akár prózát ír az ember, érdemes minél több forrást elolvasni, gyöngyszemekre bukkanhatunk. Változó, hogy mit és hogyan használunk fel belőlük, hogy a feltétlenül szükséges húzáson kívül meghagyunk-e eredeti szövegeket, szófordulatokat, vagy teljesen átfogalmazzuk. Nincs egységesen alkalmazható módszer, minden mű mást követel. Az adott KB-ülésen elhangzottakat kommentálom is, jegyzetelem is; remélem, hogy ezzel a korszakot a valódi sötétségében tudtam megfesteni.

Aki olvasta a Tavaszi Tárlatot az tudhatja, hogy a regény alaphelyzete önéletrajzi: édesapádat vádolták meg alaptalanul 1956 után. A mostani könyvedben felfeded a konkrét ügy személyes részleteit. A regényben miért nem nevesítetted és miért most?

A regényben csak alapötletként használtam, ami apámmal történt, hogy ugyanis 57 tavaszán ellenforradalmi tevékenységgel vádolták, holott október közepétől november 7-ig végig kórházban feküdt. Még október 23. előtt operálták, már lábadozott, de kitört a harc, a Rókus körül nagyon lőttek, segített a pincébe cipelni a sebesülteket, közben tüdőgyulladást kapott, és ott kellett maradnia a kórházban. A regény főszereplője, a felesége és a gyereke teljesen fiktív, a mi családunkhoz semmi közük. Természetesen vannak figurák, akiket személyesen ismertem, többségük nem a saját nevén szerepel, bár így is felismerhető, a képzőművészeknek és a politikusoknak azonban az igazi nevét használtam. A gyárat ismertem, ott voltam hét évvel később ipari tanuló, azóta lebontották. A Tavaszi Tárlat regény, nem pedig a kommentárjaimmal ellátott dokumentum. Nagyon eltérő műfajok.

Több helyen is írsz a járványról. Mit gondolsz, hogyan alakíthatja a járvány vagy a járvány utáni világközeg a kulturális szokásainkat? Például a színházat? Vagy – ennyi vizuális inger után – a saját belső képzeleteinket erősítő és megteremtő olvasást?

A színház sok ezer éve létezik, tehát lesz is. Lehet, hogy megszakad a polgári hagyomány, másként és mást fognak játszani, talán primitívebben törnek hatásra, az elvetemült ripacskodásnak már évek óta erősödnek a jelei, de a színészek mindig ott fognak ágálni valamilyen emelvényen, hogy lássák őket, és a nézők bámulni fognak. Akár közbekiabálnak, akár nem, de ha úgymond be akarják is vonni őket a játékba, alapvetően passzív befogadók maradnak. Divat „posztdramatikus” színházról beszélni, ami contradictio in adiecto. Azt nevezik posztdramatikusnak, amiben se jellem, se cselekmény, csak valami számon kérhetetlenül zavaros hepening zajlik. Kurta átmeneti időszak, hogy a fordulatos mesét és az érdekes jellemet mellőzhetőnek vélik, a műfaj tökéletes félreértése. Az olvasás az állami iskolarendszer függvénye. Eötvös József és társai hatalmas vívmánya volt a kötelező és általános oktatás, amit több mint másfél száz év múltán szégyenletes módon visszavonnak. Mélységesen sajnálom azokat a tömegeket, amelyeket a sok tízezer éven át fejlesztett legcsodálatosabb emberi találmánytól, az írás-olvasás élvezetétől elzárnak.

Szegő János