„Mindannyian keresünk valamit, ami menekülést jelent a hétköznapi nehézségekből” – Interjú Rácz Laura Rebeccával

Rácz Laura Rebecca kulturális újságíró második, Észrevétlen függőségeink – Történetek mélypontról és felépülésről című könyve a függőség sokféle, gyakran láthatatlan arcát mutatja meg. A szerző több tucat mélyinterjún keresztül tárja fel a mélyponthoz vezető utat, a szégyent és a tagadást, valamint a felépülés nehéz, de reményteli folyamatát. A kötet kapcsán beszélgettünk vele többek között társadalmi tévhitekről, tabukról, bizalomról, a hozzátartozók szerepéről, valamint arról, miért kell külön a nők függőségével foglalkozni.

Számtalan függőség létezik, könyvedben Te is jóval szélesebb körben vizsgálódsz a legtriviálisabb, „legismertebb” addikcióknál.

Igen, a könyv szándékosan tágítja a keretet. Persze szó esik az alkohol-, drog- és gyógyszerfüggőségről – ezek azok, amelyek általában elsőként eszünkbe jutnak, ha valaki kimondja azt a szót, hogy függőség. De engem legalább ugyanennyire, ha nem jobban, izgatott a viselkedési addikciók témája. A mélyinterjúk során szembesültem azzal, hogy milyen sokféle formát ölthetnek, és mennyire képesek a mindennapokat meghatározni. Ezért a kötetben megjelennek a szerencsejáték-, a szex- és a pornófüggőség, a kodependencia, a munkafüggőség, a testedzés- vagy a versenyzésfüggőség, a kényszeres túlevés és az étkezési zavarok különböző formái is.

Azért is fontos ezekről beszélni, mert a viselkedési addikciók nehezebben ismerhetők fel – sem a függő ember, sem a környezete nem mindig látja, hogy baj van. Ha valaki minden nap iszik, vagy lövi magát, azt a külvilág is észreveszi. De ha valaki „munkamániás”, vagy az edzés uralja az életét, azt lehet, hogy inkább dicsérik, mint aggódnak miatta.

Így vagy úgy, mindenki függő – állítod. Kifejtenéd ezt részletesebben? Illetve szerinted létezik „jó” függőség is?

Az egyik interjúalanyom fogalmazta meg, dr. Máté Gáborra hivatkozva, hogy „az emberek kilencvenkilenc százaléka függő, az egy százalék meg hazudik”. Én ezen először ledöbbentem, vagyis inkább szkeptikusan fogadtam. Utána akartam járni, hogy ez tényleg így van-e. Az olvasóra bíznám az értelmezést.

Valójában mindannyian keresünk valamit, amire támaszkodhatunk, ami megnyugtat, ellazít, feltölt, ami menekülést jelent a hétköznapi nehézségekből, stresszes helyzetekből, egy fájó érzésből. Egy szóval: kiemel a létezés fájdalmából.

Hogy van-e jó függőség? A könyvben több interjúalanyom is hivatkozik arra, hogy szerintük van. Az olvasást, a túlzásba vitt sportot szokták említeni. Az is kérdés, hogy a függőségről orvosi értelemben vagy egy hétköznapi értelmezés mentén beszélünk-e. Ki a kávéjával kezdi a napot, ki a reggeli futással, ki azzal, hogy végigpörgeti a telefonját, mielőtt teljesen kinyitná a szemét. Van, aki órák hosszat görgeti a Facebookot vagy az Instát, és még lefekvéskor sem tud tőle elszakadni. Más nem bír meglenni, ha napjában többször végig nem olvassa a hírportálokat. Ezek a szokások önmagukban nem problémák. A kérdés az, hogy mikor veszi át az irányítást felettünk az, amibe kapaszkodunk. Ha valami következetesen elvon a kapcsolatainktól, a jelenlétünktől, és egy ponton mindent annak rendelünk alá, akkor érdemes megkérdezni, hogy valóban olyan jó-e az a függőség. Én nem szeretek fekete-fehérben gondolkodni. Inkább azt a kérdést tartom fontosabbnak: te irányítod, vagy az irányít téged?

A társadalom túlnyomó része még mindig úgy gondolja, hogy amíg dolgozunk, helytállunk és rendezettnek látszik az életünk, addig nincs probléma. Mi a véleményed erről a vélekedésről? Tévhit? Rossz berögződés? Alibi?

Ez az egyik legfontosabb kérdés, amit a könyv felvet. A „jól funkcionáló” függő fogalma éppen azt a képet töri szét, hogy a függőség szükségszerűen valami egyértelműen látható, sőt látványos, teljes lecsúszással járó jelenség. Holott az érintett emberek nagy része dolgozik, gyereket nevel, rendezi a számláit – miközben van valami a háttérben, amit nem mer kimondani, sokszor még magának sem. Mert ha kimondja, szembe kell néznie vele.

Hogy tévhit, berögződés vagy alibi? Szerintem mindhárom egyszerre. Mert egyszerűen nem igaz, hogy a rendezettség egyenlő a rendben levéssel. És itt generációkon átívelő mintázatokról van szó – a tűrésről, a „nem panaszkodik, aki erős”, illetve a „megoldom én egyedül” szemléletéről, amelynél megjelenik a szégyen is. És sokszor kényelmes is hinni benne – mind a függőnek, mind a környezetének.

Látsz esély megdönteni ezt a vélekedést?

Lassan talán igen. Egyre többet beszélünk mentális egészségről, egyre kevésbé szégyen segítséget kérni.

Hogyan teremtetted meg a bizalmat ezekben az érzékeny beszélgetésekben?

Már az előző társadalmi projektemnél is azt vettem észre rögtön a legelején, hogy tényleg megteremtődik egy olyan tér a beszélgetések során, ahol az emberek könnyen megnyílnak nekem, és kendőzetlen őszinteséggel beszélnek nehéz témákról, intim kérdésekről, érzésekről. Transzparensen járok el: mindig elmondom, mi ez a projekt, mi történik a beszélgetés után, a névtelen interjúknál is garantálom a diszkréciót, és csak az a szöveg jelenik meg, amit jóváhagy az interjúalany. De lehet az oka az is, hogy nyitott, őszinte vagyok, és tényleg érdekel az az ember, akivel leülök beszélgetni. Meg akarom érteni a történetét, nemcsak megismerni azt. Valószínűleg segített az is, hogy nem ítélkezem. Amúgy „civilben” is azt veszem észre, hogy szívesen beszélgetnek velem emberek, rázósabb témákról is. Lehet, hogy tényleg van valami a személyiségemben, ami bizalmat sugároz.

Mit tanultál a hozzátartozókkal folytatott beszélgetésekből arról, hol húzódik a határ a segítség és a függőséget akaratlanul is fenntartó gondoskodás között?

Ez az egyik legfájdalmasabb területe a témának. A hozzátartozók nem azért tartják fenn a szeretteik függőségét, mert ártani akarnak, hanem éppen azért, mert segíteni szeretnének, csak nem tudják, hogyan. Ez is egy olyan dolog, amit meg kell tanulni. „Meg kellett tanulni jól szeretni”, ahogy az egyik interjúalanyom fogalmazott. Szülőként, társként iszonyú nehéz lehet azt tenni, ami kegyetlennek tűnik, de hosszú távon mégis az segít. Amit a beszélgetésekből megtanultam: a határvonal ott húzódik, amikor már meglépjük azt, ami tényleg jót tesz neki, és nem azért akarjuk „megmenteni” újra és újra, mert elviselhetetlennek érezzük a saját tehetetlenségünket, szorongásunkat. Ez persze sokkal könnyebben hangzik, mint amilyen nehéz felismerni és elfogadni. A hozzátartozók nagyon sokszor magányosak ezzel. Nem értik, mi történik, mit rontottak el. Szégyenkeznek. És miközben mindent megtesznek, azt érzik, hogy semmi sem elég. Az ő történeteik legalább annyira fontosak, mint a függőké, ezért szólalnak meg ők is a könyvben.

A női függőség külön figyelmet kap a könyvben. Miben látod a legnagyobb különbséget a különböző nemek addikcióinak jellemzői, mintázatai között?

Igen, a nők és a függőség témaköre külön fókusszal jelenik meg a könyvben, és ennek oka van. Az egyik legelgondolkodtatóbb mondat, amit a projekt során hallottam, dr. Kaló Zsuzsa pszichológustól hangzott el: „A lányoknak azt tanítják, hogy maradjanak csendben, és tűrjenek – így az ő esetükben a problémás szerhasználat nem is nagyon tűnik fel.”

Ez azt jelenti, hogy a nők függősége sokszor láthatatlan marad, mert ők maguk is megtanulták láthatatlanná tenni. Működnek. Teljesítenek. Gondoskodnak. És közben szenvednek.

A másik pedig az, hogy a szakértő szerint nagyon fontos kimondani, hogy a férfi és a női test különbözik, más lesz a reakciója egy férfinak és más egy nőnek ugyanannyi mennyiségű alkoholra vagy drogra, és máshogy fog reagálni a különböző kezelésekre is. „A menopauza során átélt tünetek a heroin utáni sóvárgásra hasonlítanak” – ez is egy megdöbbentő mondat volt az interjúban. Fontosnak tartottam behozni ezért azt is, hogy ami működik a férfiak ellátása során, az miért nem feltétlenül működik a nőknél. Az addiktológiai ellátórendszer eredetileg a felnőtt, heroinhasználó fehér férfiakra lett kitalálva. A nők esetében ráadásul sokszor áll bántalmazó kapcsolat a háttérben, vagy olyan trauma, amelyről nem szívesen beszélnek férfiak társaságában.

Volt olyan beszélgetés, ami gyökeresen megváltoztatta a saját szemléletedet, „felnyitotta a szemed”?

Több ilyen is volt. Sőt, valójában az összes beszélgetésből elképesztően sokat tanultam. Helyére került a fejemben, hogy mi minősül drognak és miért, egyáltalán hogyan működnek a különböző szerek. Például az alkohol a szakértők egyöntetű véleménye szerint messze a legveszélyesebb drog, főleg, ha a társadalomra gyakorolt hatását nézzük. A történetek gyökeresen megváltoztatták azt is, ahogy a felépülésre gondolok. Korábban valahogy úgy képzeltem, hogy a felépülés egy végpont: van egy pillanat, amikor valaki „meggyógyul”, és kész. A beszélgetések viszont megmutatták, hogy ez sokkal inkább egy folyamat, a józanságért mindennap tenni kell, és „csak a mai nap” számít.

Arra is kíváncsi voltam, hogy a szakemberek mit gondolnak arról, hogy a függő emberek vajon akaratgyengék-e, és a válasz egyöntetűen az volt, hogy nem. A függőségekkel kapcsolatban is tele vagyunk sztereotip vélekedésekkel, leegyszerűsítő magyarázatokkal, tévhitekkel. Nekem azért is voltak fontosak ezek a beszélgetések, hogy ledöntsük a sztereotípiákat. Közben pedig választ kaptam egy csomó kérdésre, és elgondolkodtam azon, én hogyan viszonyulok a függőségekhez. Remélem, hogy a könyv az olvasók elé is tükröt tart.

Underground újságíróként hivatkozol magadra, illetve mindkét eddigi könyved tabudöntögetőnek tekinthető. Mit jelent számodra az „underground” jelző? Miért vonzanak a tabusított témák?

Az underground jelzőt egyfajta szabadságként értelmezem. Egyrészt azért, mert necces kérdésekkel, társadalmi tabukkal foglalkozom, amiket sokan inkább elkerülnek. Lássuk be, a tudatosan vállalt gyermektelenség vagy a függőségek nem éppen szexi témák. Másrészt azért, mert nem egy sajtóorgánum újságírójaként piszkálom ezeket a jelenségeket, így olyan témákat járok körül, amelyekhez hívást érzek, szabad kezet adva magamnak a feldolgozás folyamatában. És nem várom meg, amíg egy téma „elfogadottá” válik, amíg elég sokan foglalkoznak vele ahhoz, hogy biztonságos legyen megszólalni róla. Inkább arrafelé gravitálok, ahol még nincs tömeg. Ahol van lehetőség a szemléletformálásra.

Jól érzem, hogy a jövőben továbbra is érzékeny témákkal szeretnél foglalkozni?

Igen, épp egy harmadik könyvem kezd körvonalazódni. A saját halálhoz való jogról, a méltóságteljes elmúlásról, az életvégi döntésekről szeretnék írni. Ez is olyasmi, amitől a legtöbben elfordulnak, elhessegetik maguktól, megijednek tőle. Pedig mindannyiunkat érint. Olyan megközelítésmódot szeretnék alkalmazni, ami a téma súlyossága ellenére képes arra, hogy ne félelemmel, idegenkedéssel, prekoncepciókkal tekintsünk rá, hanem meglássuk benne azt, hogy lehetünk a sorsunk alakítói, és hogy az emberhez méltó befejezés jogos igény.

Mezősi Péter