Snöfrid Virágvölgyből Teljesen hihetetlen utazás a Köd-szigetekre (részlet)

Az út végigkanyargott az egész lejtőn, messze a juhlegelők fölött, nyugati irányban. Amennyire Snöfrid tudta, az ösvény Virágvölgy végéig vezetett, ahol természetesen még soha nem járt. Mindig csak a fenyőerdőig jutott el. Idáig viszont mindennap elsétált. Ha most egyszerűen csak fát gyűjtene, gondolta Snöfrid, aztán megfordulna és hazamenne, akkor tulajdonképpen semmi sem történt volna. Egyszerűen soha többé nem beszélne erről az egészről, és ez az egész dolog a vággyal a messzeség után hamarosan feledésbe merülne. De miközben Snöfrid ezen gondolkodott, már el is érte az erdő szélét. Eddig csak egyszer haladt el ezen a helyen: az Északföldére vezető útja során.

– Hm? – kérdezte Snöfrid. És ez valószínűleg annyit tett:

„Vajon még egy lépés változtatna a helyzeten?”

Miközben Snöfrid ismét ezen a kérdésen töprengett, egy újabb lúdraj repült el fölötte. Ugyanúgy gágogtak, mint az előző napi társaik, és Snöfrid automatikusan felnézett rájuk. Lehetséges, hogy ezek a madarak az imént az ő nevét kiáltották?

Ó, a snöfridek mindenféle madarat megértettek!

Elsősorban a macskabaglyokat, de persze más baglyokat is.

Meg a libákat is, ha elég tisztán beszéltek. Snöfrid az égre nézett. És ekkor valóban világosan hallotta:

– Snöfrid! – gágogták a libák. – A völgyőrséghez kellene

jönnöd! Amilyen gyorsan csak tudsz!

Snöfridnek erősen kellett koncentrálnia, hogy megértse ezeket a mondatokat. A libák hangosak voltak, de sajnos egyszerre kiabáltak. Közben mindenféle ostobaságot is. Például azt, hogy „szálljanak be, kérem!” vagy „friss a hal, friss a hal!”. Mindenféle érdekes dolgot, amit a messzi északra tartó hosszú repülésük során hallottak.

Tehát könnyen lehet, hogy Snöfrid félrehallotta őket. De ha ki akarta deríteni… akkor tovább KELLETT mennie. Egyszerűen csak egy kicsit tovább, nyugatabbra. Talán egészen a völgyőrségig. De legalábbis egy kicsit tovább az ösvényen. De semmiképp sem a következő kalandig. Nem-nem, semmi sem állt távolabb Snöfrid gondolataitól.

És ha már a távolságról beszélünk: egy idő után Snöfrid egy olyan ponthoz érkezett, amelyet eddig csak a távolban látott. Vagy inkább a távolból. Ami sajnos mindig valahol máshol volt. Mindenesetre Snöfrid mindig is azt hitte, hogy ez a pont egy sziklacsúcs, amiből Virágvölgyben tucatnyi volt. És így elsőre nem is tűnt túl jelentősnek.

Ez azonban megváltozott, amikor Snöfrid elég közel ért ahhoz, hogy felismerje: a feltételezett szikla valójában egy kőhíd. Egy kis patak fölött vezetett át, amely éppen vadul tombolt, és elöntötte a partjait. Az olvadékvíz, emlékeztek még, ugye? Ha tehát Snöfrid nem akarta megkockáztatni, hogy a patakon átkelve megcsússzon a nedves, csúszós köveken, és fejjel előre a jeges vízben kössön ki, akkor át kellett kelnie a hídon. És ezt azonnal meg is tette volna. Csak egy probléma akadt:

Egy ház állt a híd közepén! Igen, egy igazi ház. Persze nem volt túl nagy, talán két szobája lehetett. Legfeljebb! És csak úgy, ha az egyik a padláson volt. De kétségtelenül ház volt, tömör kőből épült, mint a híd. És még lakottnak is tűnt, mert az ablakok mögött tisztára mosott függönyök lógtak, és a görbe kéményből füst gomolygott a tiszta tavaszi ég felé.