Tudom, milyen lugast akarok – interjú Mészöly Ágnessel

A fiatalabb olvasóknak szóló könyveid mellett a krimi műfajában alkotsz a legtöbbet. Mi vonzott ehhez a műfajhoz?

Az első krimimet egy balszerencsés véletlennek köszönhetően kezdtem el: egy ostoba otthoni balesetben csúful eltörtem a bokámat, és hat hétig fekvőgipszben voltam. Lábadozás közben találtam egy krimiíró pályázatot, és így kezdődött a Rókabérc, haláltúra története… Munka közben jöttem rá, mennyire okos és összetett ez a műfaj, és milyen sok lehetőséget ad arra, hogy elmondjunk, mintegy mellékesen egy csomó dolgot a világról: bőven belefér társadalomkritika, pszichológia, szinte bármi.

 Mit gondolsz, miért vonzódnak az emberek a krimi műfajához?

Talán a rejtély és a határátlépés miatt. A rejtélyt nem kell magyarázni… és a legtöbb krimi egy gyilkossági ügyben folytatott nyomozásról szól, és mivel az emberölés ősidők óta az egyik legnagyobb tabu, sokunk számára izgalmas az, amikor ezt a tabut áthágják. Szeretnénk belelátni az elkövető fejébe, megérteni az indítékokat, de azt is szeretnénk, ha a világ mihamarabb visszaállna a megfelelő rendbe. A krimiben pedig műfaji követelmény, hogy a végére, bármilyen módon is, a rossz elnyerje a méltó büntetést.

A krimijeid visszatérő szereplője Szabó Ágota. Hogyan született meg az ő és a társa, Pataki Ádám karaktere?

Gota mintha régi barátnőm lenne… amikor a Rókabércet elkezdtem, mindenképpen egy hozzám hasonló korú női nyomozót szerettem volna főhősömnek, de ezen talán csak annyiban hasonlítunk egymásra, hogy én is szeretem a szarkasztikus humort, és néha figyelmen kívül hagyok egy-egy szabályt. Pataki pedig egy igazi self-made-man, aki többszörösen hátrányos helyzetből küzdötte fel magát a századosi rangig.

 Van olyan konkrét esemény vagy élmény, amely a Végzetes ütemet inspirálta?

Igen: két évvel ezelőtt a fiaimmal Tash Sultana koncerten voltunk és a koncert közben jutott eszembe, hogy lehetne egy olyan krimit írni, amelyben egy nemzetközileg ismert sztár a potenciális áldozat. Azt nem állíthatom, hogy a koncert végére teljesen összeállt a fejemben a sztori, de a főbb motívumok gyorsan beugrottak.

Milyen kutatómunkát végeztél a könyv megírása előtt és közben?

A világhálón a cuki macskás képek mellett egy csomó hasznos dolog is van: nem is hittem volna, hogy a bűnügyi technikusi képzés majdnem teljes tananyagát három kattintással meg tudom szerezni! De az online kutakodáson kívül szeretek a helyszínen is tájékozódni (legalábbis ha nem fiktív helyszínekkel dolgozom). Illetve regényírás közben gátlástalanul felhasználom a kapcsolati tőkémet is és végtelenül hálás vagyok a barátaimnak, hogy ilyen türelmesen segítenek a leglehetetlenebb helyzetekben is.

Melyik jelenetet volt a legnehezebb megírni?

A Végzetes ütemben az utolsó előtti jelenetet többször is újraírtam: a terveim szerint a tettesem a könyv legvégén elkövetett volna még egy gyilkosságot, de rá kellett jönnöm, hogy, bár fokozta volna az izgalmakat, ez teljesen karakteridegen lett volna tőle.

Előre tudtad, mi lesz a vége, vagy írás közben alakult ki?

Először azt hittem, hogy mindent pontosan tudok, de aztán az írásfolyamat közben módosítanom kellett kicsit a tervet. De ezzel, azt hiszem, nincs semmi baj: számomra az írás kicsit olyan, mint egy buja kúszónövény nevelése: tudom, milyen lugast akarok, bizonyos ágakat visszavágok, másokat a nap felé terelek…

Tervezel folytatást? Visszatér még ez a nyomozócsapat egy következő történetben?

Igen, igen, mindenképpen! Legalább négy egészen konkrét, meg pár kevésbé körvonalazott ügyem van az In Time Solutions munkatársai számára.