Lucy Maud Montgomery: Anne a szigetről (részlet)

4. fejezet
A hóbortos hölgy

Kingsport különös régi város, ódon hangulata a korai gyarmati idő­ket idézi, és egy olyan kifinomult, idős dámát juttathat eszünkbe, aki előszeretettel viseli ifjúkora öltözékeit. A modernitás itt-ott utat tört magának, ám szíve érintetlen maradt; a város tele van érdekes relikvi­ákkal, és dicsfényt vont köré a múlt megannyi legendájának romanti­kája. Egykor nem volt több a vadon szélén működő határállomásnál, még azokban az időkben, amikor az indiánok nem hagyták, hogy egyhangúan csordogáljanak a telepesek napjai. Majd a britek és a franciák közti versengés tűzvonalába került, egyszer az egyik, azu­tán a másik foglalta el, és az egymást követő megszállásokkal a csatá­zó nemzetek minduntalan újabb és újabb heget hagytak maguk után.

Másnap délután Anne egyik első sétája a régi St. Johnba vezetett. Priscillával délelőtt elmentek a Redmondra és beiratkoztak, ami után már nem maradt más tennivalójuk aznapra. A lányok boldogan távoztak, mivel nem volt valami mámorító, hogy annyi idegen vette körül őket; ráadásul a többség külleme idegenszerűnek tetszett, mintha az sem lett volna biztos, hová tartoznak.

A „gólyák” kettes-hármas csoportokban álltak, és a lányok ferde szemmel mustrálták egymást; a tapasztaltabb „újonc” fiúk az előcsarnok nagy lépcsőjén tömörültek, ahonnan ifjonti tüdejük minden elevenségével vidáman kurjongattak egymásnak, dacolva hagyományos ellenségeikkel, a másodévesekkel, akik közül néhányan gőgösen lófráltak, és megvető pillantásokat lövelltek a lépcsőkön álló „tejfelesszájúakra”. Gilbertnek és Charlie-nak nyoma sem volt.

– Sosem gondoltam volna, hogy eljön még az a nap, amikor örömmel töltene el egy Sloane látványa – jelentette ki Priscilla, miközben átvágtak az egyetem területén –, de szinte már kiugranék a bőrömből Charlie dülledt szeme láttán. Legalább ismerős szem lenne.

– Jaj, nem is tudom szavakba önteni, mit éreztem, miközben sorba álltunk, és a beiratkozásra vártunk… – sóhajtott fel Anne. – Olyan jelentéktelennek éreztem magam, mint pirinyó vízcsepp egy hatalmas vödörben. A jelentéktelenség érzése is elég rossz, de egyenesen elviselhetetlen, ha azt plántálják beléd, hogy soha, de soha nem léphetsz túl a jelentéktelenségeden, én pedig akkor igenis ezt éreztem – mintha szabad szemmel láthatatlan lennék, és a másodévesek némelyike eltaposhatna. Tudtam, hogy úgy szállok majd a sírba, hogy nem lesz értem könny, dal, becsület.

– Várd csak ki a jövő évet! – vigasztalta Priscilla. – Akkor majd ugyanolyan unottnak és pallérozottnak fogunk tűnni, mint bármelyik másodéves. Kétségtelenül rémes, amikor jelentéktelennek érzi magát az ember; de mégiscsak jobb, mint nagynak és idétlennek, ahogyan jómagam – mintha végigterpeszkednék a Redmondon. Talán azért éreztem így magam, mert jó két hüvelykkel kimagasodtam a tömegből. Attól nem féltem, hogy egy másodéves átgázolna rajtam; attól már inkább, hogy elefántnak néz, vagy egy túlméretes, krumplin táplált szigetlakónak. – Gondolom, az a baj, hogy nem tudjuk megbocsátani a nagy Redmondnak, hogy nem a kis Akadémia – közölte Anne, aki régi, vidám filozófiájának diribdarabkáit összeszedve próbálta palástolni pőre kedvét. – Amikor magunk mögött hagytuk az Akadémiát, mindenkit ismertünk, és a magunkénak éreztük a helyet. Szerintem tudat alatt arra számítottunk, hogy a Redmondon ugyanott folytatjuk az életet, ahol az Akadémián abbahagytuk, most pedig úgy érezzük, mintha kicsúszott volna a lábunk alól a talaj. Hálás vagyok, hogy sem Mrs. Lynde, sem Mrs. Elisha Wright nem tudja és nem is fogja tudni, milyen lelkiállapotban vagyok jelenleg. Örvendezve csak annyit mondanának, „bezzeg én megmondtam!”, és meggyőződésük lenne, hogy ez a vég kezdete. Miközben ez a kezdet vége.