Előhang
URSULA

A barlang dübörögve rázkódott a hullámverésben. Ursula hátravetette a fejét, és magába szívta a tenger áramlását. Nyakában rég halott apja ajándéka, a nautilusz szorosan a testéhez simulva lüktetett.

A csigaház zsákmányra éhesen, követelőzve dobolt a mellkasán.

Soha tenger szülötte nem változott még ez idáig emberré. Ő lesz az első!

Ursula gondosan és kéjes élvezettel gyűjtögette a varázslathoz szükséges hozzávalókat. Leszakította egy óriásfarkú hal szemét, megkaparintotta egy horgászhal világító homloknyúlványának fényét, és kitépte a szívét egy hétkopoltyús fenevadnak, ami majdnem le is harapta az egyik pompás csápját. Még azt is megkockáztatta, hogy észreveszik, amikor a szárazföldre merészkedett, hogy megszerezze egy tengerparti jácinton pihenő lepke ébenfekete és rézszín szárnyát. Zsákmányai küzdöttek ellene – néhányan igazán hősiesen –, de végül mindnyájan alulmaradtak.

Ursula azután szép sorjában egy sistergő üstbe dobálta kincseit. Egészen megszédült az izgatottságtól, ahogy a hús- és pikkelydarabok oszladozni kezdtek a főzetben. Fogsorának félholdíve szikrázva ragyogott fel, mosolya mágikus volt és félelmetes.

Egész Atlantica megtudja majd egy napon, hogy az ő varázserejét nem vehetik csak úgy semmibe, mint egy komisz kölyköt! Megbánja majd ez az egyuszonyos tengeri népség, hogy gúnyt űzött az ő különleges képességeiből, és hogy kitaszítottnak kellett éreznie magát! Forrni fognak az irigységtől, hogy olyat vitt véghez, amire ők képtelenek voltak!

Egyszer majd mind fejet hajtanak előtte, és elismerik a dicsőségét!

De még nem jött el az idő.

El fog menni az emberek világába, hogy olyan erőre tegyen szert, mely mindenkinél hatalmasabbá teszi a víz alatt, Atlanticában. Valami titokzatos és rendkívüli szólította a partra, és tudta, mennie kell. Ez az egyetlen mód arra, hogy megkapja, amit megérdemelt, amit igazságtalanul vettek el és tagadtak meg tőle oly régen.

A tiszteletet. A csodálatot. A rajongást.

A varázsital hirtelen kirobbant az üstből, csillogó folyamai mélyen a nautilusz íveibe kígyóztak, és elárasztották a belsejét. Bálnák éneke morajlott fel Ursula vérében. Pikkelyei és uszonyai kattogva tömörültek csontvázformába. Körbe-karikába sikló, villámló kígyók gerjesztették idegi kapcsolódásait.

A varázslat működésbe lépett a csontjaiban.

Ívelődött a dereka, és ölelésre tárult a karja – a bájital előállította a szépségét. Ébenfekete fürtök és ibolyakéken sugárzó szempár tűnt elő. A Jón-tenger árapálya dobogott szívében, amely most kétszer olyan gyorsan vert, mint azelőtt, mivel emberi szív lett, melegvérű, az aranyló napsugarakhoz, a nyílt égbolt levegőjéhez és a holdciklusokhoz alkalmazkodó.

Előbukkantak új lábai, előbb az egyik, rúgkapálva, aztán a másik. Kalimpált az iszapban. Aztán süllyedni kezdett.

A tenger, mely védelmezte, táplálta és gondozta ezt a női teremtményt, nem tudta feltartóztatni.

Többé most már nem tartóztathatja fel semmi!

1. RÉSZ – AZ ÁTOK

Jöjj, ó jöjj hát, embergyermek,
Vízbe s vadonba vezetlek,
De fogd a tündér kezét
Mert több a világban a jaj, mintsem azt értenéd.

William Butler Yeats,
fordította Rácsai Róbert

1. Fejezet
ANDRE

A Csodák Szekerének tulajdonosa, Andre Baros  felülmúlt minden csodafűárust.

Bár messze földön híres volt arról, hogy a beszerezhető legjobb elixírek és leghatásosabb gyógyitalok nála kaphatók, azt kerek perec sosem állította róluk, hogy gyógyszerek lennének – viszont olyan egyedülálló hatásuk volt, mellyel más boltosok hasonló portékái nem rendelkeztek. Számos esetben gyógyították a bajt, ha pontosan a megfelelő gyógynövény-kombinációt választotta, és ha a vevő követte az utasításait. Étrendi változtatások és megújított életvitel mellett még erősítő hatással is bírtak.

Andre azonban nem volt orvos. Az egyetlen doktor, aki szolgálatot teljesített az elszigetelt parti falucskák füzérében, évekkel korábban meghalt, még azelőtt, hogy Andre részt vett apja körutazásain, és kitanulta a homeopátia csínját-bínját. Még mielőtt megtudta, hogy a ciprus, a fajdbogyó és a rozmaring olajából készített borogatás egy sor fájdalmat és panaszt képes enyhíteni. Vagy hogy a citrom, a borsmenta, a babérlevél és az eukaliptusz elegye sokkal eredményesebben csillapítja a lázat, mint a piócák. Noha életének húsz éve alatt valójában sosem látott olyat, hogy egy pióca egy kicsit is jót tett volna bárkinek, azért mégiscsak tartott néhányat egy befőttesüvegben a legfelső polc egyik zugában azokra az esetekre, amikor néhanapján valaki ezt a régimódi kezelést kérte tőle.

Vásároskocsija két oldalon nyitott volt, egyik felét teák és gyógyító italok, a másikat a tengerparti utazásairól hozott holmik töltötték meg. Szívesen gyűjtötte be a legkülönfélébb tárgyakat, könyveket, játékokat és csecsebecséket a tengeri kereskedőktől. Amikor lezárta a kis vegyeskereskedést a szekér oldalán, megigazított egy dél-afrikai törzsi maszkot, felhajtott egy Mumbaiból származó színes szárit, és biztonságba helyezett egy furcsa, távcsöves pápaszemet, amelyről az eladója azt mesélte, hogy korábban egy dél-francia óriásléghajó-pilóta tulajdonában állt. Andre szándékosan sosem firtatta, vajon a kivételes darabok hogyan kerültek az árusok birtokába. Sokszor jobb volt azt inkább nem tudni.

A nap lefelé ereszkedett a tengerre, cinóbervörösre és aranyszínre festette a falubeli házak gyűrűjét. A teret tűzifa füstje és sülő hús illata lengte be, és már a többi kereskedő is sietve zárta boltját, pakolta járművébe a gyümölcsös és zöldséges dobozokat, az állványokon lógó színpompás szöveteket, jeges ásványvízzel és frissen fogott hallal teli hordókat.

Andre számára ez jelezte, hogy ideje hazaindulni a kis házba, ahol húgával, Sarával és nagyanyjukkal éltek. Majd’ egyórás kocsiút állt még előtte, feltéve, hogy az időjárás nem változik. Yia-Yia remélhetőleg vacsorával várja majd. Egész nap csak egy almát evett, és a Baros-házban szerdán mindig capellini, citromos-vajas szószos, friss zöldfűszeres finom pasta volt vacsorára. Sőt, ha a kosztpénzből kijött, még párolt kagyló és pirított garnélarák is volt hozzá.

Andre megkerülte a szekeret, becsukta a hátsó ajtót, és kikötötte a ponyva szárnyait az apró fülke fölött, ahová behúzódhatott az eső vagy a forró mediterrán napsütés elől. Időnként arra is használta ezt a kuckót, hogy négyszemközt konzultáljon valamelyik betegével, vagy az utazás közben szundítson egyet. Odalépett a vásároskocsi oldalához, és nagy lendülettel, izmait megfeszítve becsapta a spalettákat az összekoccanó és meglöttyenő színes palackok és csuprok előtt. Jó kis járgány volt ez, nevét cikornyás betűkkel felfestett felirat hirdette: a Csodák Szekere.

De mit ér valójában ez a sok főzet, ha egyik sem tud segíteni Sarán?

Húga előző este még el is ájult, amikor felfelé ment a lépcsőn a hálószobájába. Ahogy a karjába kapta, hátraomlott finom szőke haja, mely épp ellentéte volt az ő vastag, sötét tincseinek, és Andre döbbenten tapasztalta, hogy tizenkét esztendős húga könynyebb, mint egy zsák kagylóhéj. A gyógynövényekről és orvosságokról megszerzett összes ismerete ellenére Andrénak fogalma sem volt arról, hogyan enyhítse a húgán elhatalmasodó gyengeséget. Most sem volt okosabb, mint két évvel korábban, amikor a rejtélyes, megmagyarázhatatlan tünetek először jelentkeztek testvérénél.

Miután készített neki egy nyugtató teát levendulából és narancsból, Sara arra kérte, meséljen neki. Andre hosszú évek óta nem gondolt vissza azokra a mesékre, amelyeket édesanyja mondott neki gyerekkorában, hogy elaltassa.

Ahogy ledőlt húga mellé az ágyba, eszébe jutott a király története, aki olyan kétségbeesetten vágyott egy gyermekre, hogy eladta a fél birodalmát egy pucknak, vagyis gonosz tündérnek, aki megígérte, hogy ha a király elviszi neki egy sárkány szívét, mindkettőjük kívánsága teljesülni fog: a király gyermeket, a tündér pedig korlátlan hatalmat kap. Sara hamar elaludt, még mielőtt Andre befejezhette volna a mesét arról, hogy a hatalom csak szenvedést hozott a tündérre, ellenben az alkut kötő király igaz boldogságra lelt a lánya szeretete által.

Az emlék hatására szívébe hasított az érzés, hogy sürgősen tennie kell valamit. Mi van, ha Sara állapota rosszabbra fordult? Amikor aznap reggel elindult otthonról, testvére még aludt, és bőre olyan sápadt volt, hogy meg kellett bizonyosodnia arról, lélegzik-e még egyáltalán. És ha húgának éppen őrá volt szüksége? Miután még egyszer ellenőrizte a kocsit, megpaskolta kancáját, Ellát, megigazgatta a kantárát, majd odaadta neki maradék almáját.

– Ma gyorsabban kellene hazaérnünk, kislány – mondta neki gyengéden.

– Bocsánat, maga a híres Baros úr? – kérdezte ekkor egy reszketeg, idős női hang, melyet sétabot kopogása kísért, ahogy a hölgy közeledett feléjük.

Andre elővette legelbűvölőbb mosolyát, és sarkon fordult. Sosem küldött volna el egy lehetséges vevőt, még akkor sem, ha nagyon sietett.

– Szolgálatára, hölgyem!

Miközben meghajolt, és cifra mozdulattal, sármosan meglengette karját, megnézte magának az aszszonyt: görnyedten, kócos hajjal, sárgálló fogakkal állt ott, a gúnyája pedig mintha százéves lett volna. Nyilván ízületi fájdalmakra panaszkodik. Balzsamfenyőből és majoránnából készült tinktúra helyreteszi majd. Persze a legjobb a tömjén lenne erre, de azt nem tudott beszerezni, mert túl költséges lett volna.

– Hogyan szólíthatom, hölgyem?

Az idős nő elmosolyodott, fakó tekintete kacéran csillant, seszínű haja kuszán bodorodott fodros főkötője körül.

– Fani Nasside asszony vagyok. Viszont maga, fiatalember, valóban olyan magával ragadó, mint ahogy mondják, pedig a csontozatát és azt a lehengerlő zöld szemét nem is említették… Istenem, ha hatvan évvel fiatalabb lehetnék… – incselkedett, aztán elhallgatott.

– Ha harminccal fiatalabb volna, lecsapnék magára – kacsintott rá Andre.

Az asszony ráncos arcán rózsás pír futott át, Andre pedig nevetett, mert úgy sejtette, a hónap minden napjára eladhatna neki valamilyen gyógyitalt.

Nem ez volt az első eset, hogy Andre megjelenése népszerűséget hozott számára. Utazó kereskedőként jó szolgálatot tett neki előnyös külseje. Az emberek legtöbbjében bizalmat keltett a szimmetrikus arc és a felvillanó szabályos fehér fogsor. El tudta játszani a szerepét, és őszintén élvezte is.

Minden egyes ember, akivel találkozott, a maga módján egyedülálló és érdekes volt. Az volt az érzése, hogy ez az asszony sokkal többet látott és tapasztalt, mint amit ő el tudott képzelni, és rendes körülmények között szívesen leült volna, hogy meghallgassa a történeteit. De ezen a napon csak le akarta bonyolítani az üzletet, hogy végre elindulhasson hazafelé.

Felhúzta szemöldökét, és közelebb hívta az idős nőt.

– Lássuk csak: mit tehetünk önért?

A hölgy előrébb bicegett, Andre pedig kinyitotta és szélesre tárta a kocsi homeopátiás oldalának spalettáit. Aztán előrehajolt, és tanulmányozni kezdte az öregasszony szemét. Apja tanította meg arra, hogyan keresse a betegség jeleit a szaruhártyán. Andre a nap felé irányította az asszony arcát, és magasabbra ágaskodott, hogy jobban lássa. A szürke szempár fénytelen volt, mintha az idő és az élet kiszívta volna belőle a régi élénkséget. De komolyabb jelentőséggel az az ezüstös gyűrű bírt, amely az írisz szélét vette körül.

Andre gyomra összeszorult. Szívelégtelenség.

– Nem hinném, fiatalember, hogy akad ebben a mutatványoskocsiban bármi a számomra – suttogta az öregasszony Andre arckifejezése láttán.

Andre hátrafordult, és kutatni kezdett az üvegcsék és fiolák között. Sose hagyd őket reménytelenségben! E mottó szerint élt az apja, majd Andre is.

– Épp ellenkezőleg, szerintem megvan a megoldás, Nasside asszony.

Az öregasszony leroskadt egy ládára.

– A múlt hónapban költöztem ide Aoannisba, a fiamhoz – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, meghalni hozott ide.

Andre szíve összeszorult, miközben összeállított egy egyedi keveréket rozmaringból, kamillából és vetiverből. Nagyanyja is annyi idős lehetett, mint ez a hölgy.

Nasside asszony a távolba révedt, aztán lázas tekintettel újra Andréra pillantott.

– Hallottál már a Grimaldi-kincsről, fiam?

Andre mély lélegzetet vett, és félresöpörte sötét haját a szeméből. A piazza kiürült, a kereskedők már mind hazafelé tartottak estére. Bármennyire is szerette volna enyhíteni az idős hölgy magányát, ebben a pillanatban jobban vágyott egy meleg vacsorára, és utána egy kis horgászásra.

De amint meglátta az asszony komoly arcát és reményteli szemét, nekitámaszkodott a szekérnek, és beletörődve hallgatta.

– Azt mondja, a Grimaldi-kincsről? Nem mondhatnám, hogy hallottam róla.

Nasside asszony előrehajolt, és halkan ezt mormolta:

– Az egy főzetekből álló gyűjtemény, és azt mondják, meggyógyít minden nyavalyát, legyen az testi vagy más természetű. Örömet hoz az eltiportaknak, erőt a gyengéknek és igaz szeretetet a magányosoknak.

– Én már régen nem hiszek a csodákban, Nasside asszony.

Andre megeresztett egy mosolyt, hogy puhítson a szavain, elővette kalapját a szekér üléséről, fordított egyet rajta, majd félrecsapva a fejébe nyomta. A tündérmesék sok évvel ezelőtt meghaltak számára a szüleivel együtt.

Nasside asszony hirtelen felállt, teljes magasságában kiegyenesedett, kihúzta hajlott hátát. Ernyedt és törődött arcvonásait valamiféle tekintélyérzet egészen magabiztossá és erőteljessé változtatta, és egy pillanatra megmutatta a fonnyadt hús mögött rejtőző lelket.

– A bajok általában az ember kincseihez vezető utat egyengető seprűk és lapátok, melyekről nemigen álmodunk – mondta. – Sokan átkozzák a záport, mely rájuk zúdul, és nem tudják, hogy az hozza el az éhséget elűző jólétet.

Beszédének hevülete a lírai, már-már poétikus szónoklatot fenyegetéssé fokozta.

Andre egy szempillantás alatt kirántotta a karját az asszony ujjai közül, melyek átfogták a csuklóját. Észrevette, hogy a szavak hatására eltávolodott a szekértől, és már egyenesen áll, és annak ellenére, hogy jóval magasabb volt az öregasszonynál, annak beszéde mintha fogva tartotta volna.

– Ezt én… nem értem.

– Csak egy régi népmese. Egy parányi bölcsesség.

Az asszony hátrált egy lépést, válla újra meggörnyedt, és visszaváltozott a törékeny öregasszonnyá, aki néhány pillanattal korábban volt.

– Mindent megkaphatsz, amit csak keresel.

– Nem vágyom másra, csak otthonra és meleg vacsorára.

Andre hangja türelmetlen volt, és miközben becsukta a spalettákat, és még egyszer elhúzta a reteszt, mindvégig kerülte az öregasszony vizslató tekintetét.

– Ha megbocsájt, Nasside asszony, nekem most mennem kell.

– És mi lesz a kinccsel?

– Nincsen időm gyerekes játékokra, asszonyom.

Búcsúzóul megemelte kalapját, és felmászott a bakra. Ella felágaskodott, készen állt az indulásra. Ha a sziklás úton mennek, még hazaérhetnek sötétedés előtt.

– Még Sara kedvéért sem?

A suttogás szorongatóan tekeredett Andre torkára, és megfagyasztotta a fiú vérét. Honnan tudhat az asszony a húga szenvedéséről? Andre sosem beszélt a kislány betegeskedéséről, azon kívül, hogy körbekérdezett homeopátiás körökben a lehetséges kezelési módokat illetően, azzal az ürüggyel, hogy gyarapítani szeretné természetgyógyászati ismereteit.

– Mágissa – motyogta Andre a borzalmas szót. Nem lehetett szó másról. Pedig a fekete mágia gyakorlását régóta törvény tiltotta.

– Mit tud a húgomról? – kérdezte hunyorítva, libabőrösen.

Nasside asszony azonban nem hátrált meg.

– Nem vagyok boszorkány, fiatalember. Pusztán csak szükségem van valakire, aki visszaszerzi a kincset, hogy életem hátralévő éveit viszonylagos kényelemben élhessem le.

– Ha olyan nagyon akarja, miért nem keresi meg maga?

Az öregasszony felszisszent.

– A kincs a parti sziklák és szirtek között van elrejtve. Egy hozzám hasonló gyenge asszony biztosan belepusztul, ha odamerészkedik.

– Akkor miért nem küldi érte a fiát, vagy valaki mást, akiben megbízik? Miért akarja egy teljesen idegen segítségét igénybe venni?

– A kincs csakis az előtt tárul fel, aki kétségbeesett, tiszta szívű, és nem a maga számára akar hasznot hajtani.

Nasside asszony megragadta botját, és ismét kihúzta magát, így láthatóvá vált teljes magassága.

– Olyasvalaki előtt, Andre Baros, aki mögé lát annak, amit tudhatunk, és belelát abba, amit csak hinni lehet!