Valóságmorzsákból építkezni – interjú Iglódi Csabával

Iglódi Csaba személyes vezetői tanácsadó, igazi „közösséges ember”, szeret és tud közösen gondolkozni másokkal, szerkezetekben és folyamatokban (is) lát. Volt újságíró, vezetett marketing- és kommunikációs ügynökséget, kiadóként jelentetett meg már könyvet, de a Dreher-szimfónia az első regénye.

A kicsit elcsúsz(tat)ott elsőkönyves debütálásoddal kapcsolatban egy recenzens ezt írta: „ez a gyémánt nem is csiszolatlan, csak talán eddig kagylónak hitte magát, és elrejtőzve nemesedett valami ember nem lakta vidéken.” Miért most, és miért pont a Dreher dinasztia története ihletett meg?

Arra a harminc évre gondolsz, ami eltelt azóta, hogy belevágtam az első próbálkozásba? Szerintem mindenki jobban járt, hogy időben abbahagytam… De félre a viccel! A jó bornak cégér ugyan nem, de idő biztosan kell. Amíg megérik, és – talán – már legjobb formájában mutatja magát. Mire megjön a bátorsága, és ki mer állni a közönség elé: kortyoljatok belém! Nagyon sokáig a színpad mögött éltem az életem, és a tanácsadói létemben ezt teszem ma is. Aztán éppen egy éve, Tomán Szabina könyve (Siker a mosoly mögött – Mutatom, hogyan csináld) kapcsán összesodort a véletlen Csapody Kingával, aki később a szerkesztőm, a barátom és elsőszámú kritikusom is lett. Az ő javaslata volt a családregény mint műfaj. Én akkoriban – a másik jósors! – ismerkedtem meg a Dreher márka, és így a névadó család történetével. A kettőt összekötni egyetlen pillanat műve volt. A könyv maga kicsit többet igényelt, éppen kilenc hónap kellett hozzá.

Nem mindennapos az sem, hogy egy családregénnyel mutatkozik be az ember az irodalmi életben. Fikció és a valóság milyen arányú kevercse ez a regény?

Ennek eldöntését az olvasókra bízom. Én persze pontosan tudom, hogy Kunigunde, a házasságszerző, Jenny Lutzer, az aranytorkú szoprán vagy a gyereklánynak is titokzatos Giselle Kirchenbank a valóság része vagy a képzeletem szülötte. De mit számít ez?  Ahogyan az sem perdöntő, hogy valóban a bécsi Grand Hotel adott-e otthont egy kulcseseménynek, ahol ifjabb Johann Strauss vezényelte a Schnell Polkához az ütemet és dallamot adó, frakkba öltözött zenekart. Történhetett így, de eshetett másképpen is. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy ne tanulmányoztam volna azt a rengeteg dokumentumot, amit a Dreher Múzeum a rendelkezésemre bocsátott, vagy ne töltöttem volna éjszakákat különféle online archívumokban és gyűjteményekben azért, hogy megtanuljam, milyen lehetett a bécsi lét akkor, amikor az első zsiráf érkezett a Császár városába; mit tanácsoltak a javasasszonyok meddő pároknak, hogy megérkezzen a gyermekáldás és rájöjjek arra, hogyan utazott egy frissen mestervizsgát tett inas keresztül-kasul a kontinensen. Beleköltöztem a valóságos Dreherek lehetséges gondolataiba, hogy megértsem: mennyit számít a vér szava; hogyan befolyásolja az örökölt mesterség az utódok boldogulását; mit tartottak az asszonyok szerepéről egy férfiakról szóló világban.  Belehallgattam a beszélgetésükbe, amikor a magyarországi terjeszkedés került terítékre és drukkoltam, hogy a kisasszonyok megtalálják Beethoven kéznyomát a martonvásári kastély ősi fájának törzsébe vésve. A Dreher-szimfónia a képzelet műve és az emlékezés regénye. Kettő az egyben.

A könyv címébe is bekerült a szimfónia szó, hiszen a négy tétel szimbolizálja a négy generációt. Kitől mit tanultál, vagy melyik szereplő került különösen közel hozzád az írás közben?

Haladjunk sorban. Franz Antontól a kezdeményezés bátorságát. Fiától, Antaltól az újítás merészségét. A következő Antaltól azt, hogy az elődök által megfogalmazott tételt újra és újra bizonyítani kell. Neki fél évszázad adatott a Dreher-birodalom trónján, és minden évben megtette ezt. Jenőtől, aki a magyarországi üzlet vezetője volt, azt, hogy ha a sors összeesküszik is ellened, te mindig vedd fel a kesztyűt. Nincs az a csapás, amit a család védelmében és a család által védve ne lehetne elviselni.

A legtöbbeknek a sör és Kőbánya jut elsőként eszébe a Dreher családnevet meghallva, pedig lehetne Martonvásár és még számos termék is – likőr, tápszer, csoki – vagy a lótenyésztés, autóversenyzés. Neked az anyaggyűjtésnél volt nagyon nagy rácsodálkozásod?

A szöveg születésének minden egyes napja rácsodálkozás volt arra a hihetetlenül színes világra, ami lassan feledésbe megy. A tragikus sorsokat megkönnyeztem, a felemelő események felidézésekor büszkeség járt át. A legizgalmasabb talán mégis az volt, amikor egy végzetes balesetet kellett beillesztenem a regénybe. A valóságmorzsákból felépítettem egy eseménysort. Valóságos elemek keltek versenyre bennem a fikcióval, de jócskán az utóbbi javára billent el a mérleg. Néhány nappal később aztán, amikor éppen az Arcanum archívumát böngésztem, rátaláltam egy korabeli újságcikkre. Benne szinte szóról szóra úgy számoltak be a történtektől, ahogyan én a fantáziámat szabadjára engedve elképzeltem. Kis híján lefordultam a székről…

Rebesgetik, hogy az írásra is rá lehet szokni, hiánya függőséget okoz. Hogy érzed most, az első regény tényleg kapudrog?

Kapudrog – pontos kifejezés. A Dreher-szimfóniával beléptem egy ajtón, és már most azt érzem, hogy számtalan felfedezni való vár odabent. Vannak a regénynek olyan karakterei, amelyek a szöveg nyomdába adása óta is velem maradtak. Kísértenek. Az, hogy cicáznak és csak a bolondját járatják-e velem, vagy tisztességes és komoly szándékkal teszik-e, hamarosan kiderül. De rám köszönt sok-sok olyan valaha élt (üzleti) szereplő is – gyáros, kereskedő, feltaláló, rendőrfőnök –  akikkel az anyaggyűjtés közben találkoztam. Beköltöztek a gondolataimba és olykor álmodok is velük. Ilyen lenne a regényélet?

Az interjút Csapody Kinga készítette