Nézőpontot váltottam – beszélgetés Grecsó Krisztiánnal Valami népi című új könyvéről

Új köteted egyik legfontosabb motívuma az otthon, annak emléke, lehetősége és szükségessége. A hősök költöznek, hazatérnek, helyeket keresnek, melyek aztán újabb helyekhez és titkokhoz vezetnek. Van esetleg a Valami népinek egy belső nullpontja, ahonnan számodra elindult ez a könyv?

A Valami népiben érdemi szerepe van a ciklusoknak. Nem utólag igyekeztem egymás mellé illeszteni az írásokat, hanem így születtek. Sorozatokként. Így aztán legalább négy nulla pontja van a kötetnek, ahonnan elindult. De a legfontosabb zéró helyzet talán azt volt, amikor Turi Tímea, a kötet szerkesztője meggyőzött róla, hogy vegyem ki a tervezett anyagból a tárcanovellákat. Mert akkor kiderült, hogy a Valami népi kötetként is homogén anyag, egységében is állít valamit a világról. Arról, hogyan másoljuk a harmincas vagy az ötvenes éveket, kopírozzuk anyánk vagy apánk életét, járunk be idegen sorsokat, keressük az elképzelt tényleges otthont. Amikor a kötet, hogy úgy mondjam, irányba állt, még írtam vagy három novellát, annyira felszabadított és motivált, hogy van ennek a novelláskötetnek, ha szabad ilyen banálisan mondani, „világképe”.

Mintha az elbeszélésnek mint műfajnak az otthonossága is kiemelten foglalkoztatna ebben a könyvben. Többéle novellaformával, elbeszéléstechnikával játszol. A kisregény-sűrűségű hosszabb történetektől a rövidebb, egy-egy jelenetet feltérképező írásokig. Mintha egy régi családi házat újítanál fel: újabb tereket, újabb lehetőségeket próbálhatsz ki. Milyen volt hazatérned a novellához?

Kíméletlenül nehéz és önismereti élmény volt. Egy bő évtized alatt „eldugult” a novellakereső szenzorom, nem láttam mindenben témát, hiszen a regény másképpen működik, és az elmúlt évtizedben döntően regényeket írtam. Sokat kísérleteztem, karaktereket kerestem, nézőpontot váltottam, és figyeltem. Aztán egyszer, amikor láttam egy asszonyt a játszótér közepén percekig nézni egy öreg ház ablakát, már indultak is bennem a sorok. Akkor tudtam, hogy visszatért, megvan bennem a novellista. Akkor már elég volt látnom egy halom építőanyagot (és most nem a ház metaforádra utalok, hanem konkrétan), és már alig vártam, hogy a géphez üljek. Ennek az áradásnak lett az eredménye a kísérletező kedv. Hogy bár az imént gondolati egységet emlegettem, formailag és nyelvileg, technikailag ennyire különböző szövegek születtek. Hogy el mertem rugaszkodni, és született egy írás az afféle boldog helyzetekről, amikor nem történik semmi. Képzeld, egyszer egy szegedi esten felolvastam azt a szöveget. Nyári este volt, irdatlan teltház, én meg negyed óráig olvastam egy novellát, melyben nem történik semmi. Csak azt a felismerést járja körül, hogy a boldogság gyakran nem elmesélhető. Meglepetésemre, hatalmas siker volt.

Életműved visszatérő kérdése az önéletrajzisághoz való viszonyod. Korábban is voltak alteregóid, de itt több-ismeretlenes lesz az egyenlet, hisz egyszerre van jelen G.K., a mindent tudó elbeszélő és Grusz, a szerkesztő. Ez egy tükörjáték?

Az Istennek nehéz ciklus szereplői ők. Mindegyik ciklusnak van egy alcíme is, ami elárul valamit a széria szervezőelvéről. Az Istennek nehéz az egykori Indexen indult és a Telexen fejeződött be. Ez az egyetlen „sorozat” a kötetben, melyben a szövegek egymással is kapcsolatba lépnek. Az empátia vékonyságát, és a létezés magányosságát akartam elmesélni. Sorsokat, melyek egymás mellett futnak, érintik egymást, sőt, elsorodják, mégsem értenek a figurák igazán egymásból semmit. És ez még önmagunkkal is így lehet. És nem azért, mert rossz emberek, vagy rosszabb lennénk, mint az átlag. Itt lesz különben fontos szerepe a Ferdinánd hídnak, ahonnan a kötet megint csak zseniális borítója nézi a Nyugati pályaudvar fenekét. Baranyai (b) András időtlenre rajzolta a képet, nem tudjuk, mikor áll a néző azon a hídon. Mikor nézi a Pestre érkező vonatokat, mikor figyeli a fátumok eleve elrendelt vagy sodródó voltát.

Külön ciklusba rendezted azokat a novellákat, amelyekben a párhuzamosságok, az események egyidejű zajlása szervezi a történeteket. Másutt viszont évtizedeket ölel fel egy-egy história. Elbeszélőként most mit jelent számodra a tér és az idő?

Nádasdy Ádám barátom a Fehérben-fehér című szövegre azt mondta, egy bő regény van benne, olyan tömör. Ő ezt azért mondta, mert azt kérte, fejtsem ki, bontsam ki belőle, de én dicséretnek vettem. A mai lakásviszonyok és a harmincas évek cselédvilágának párhuzamos meséje ilyen tömören működik, akkor építik egymást, ha nincs jobban kifejtve, sőt csak éppen egymás mellé vannak rakva. Akkor a cselédszoba szűk tere, és az ott elillanó száz év gyönyörűen kiegészítik egymást. De ha másfelől indulok, igazad van, van olyan, hogy egy trágyadomb ürügyén elmesélek egy életet, keményen, szinte igazságtalanul, és mégsem gondolom, hogy valami kimarad volna belőle.

Hatalmas ívet ír le a kötet az első és az utolsó mondat között: egy apa síremlékétől egy gyermek mosolyáig. Látod már, merre mehetünk a következő könyvekben utánad?

Persze, két kötet is készül párhuzamosan. A Lányos apa egy családi tárcanovellákat tartalmazó kötet lesz, melyben nemcsak a Nők Lapjában futó sorozat részei olvashatók majd összegyűjtve, hanem más, pőrén őszinte szövegek is a családról. És készül egy regény is, Másik élet munkacímmel, de olyan gyöngén haladok vele, hogy arról többet még nem mernék elárulni.

Szegő János

(Fotó: Falus Krisztina)