Szentendre jelkép – interjú Milosevits Péterrel

Íróként mi a kétnyelvűség réve és vámja? Mennyit számít – ezt a költőtől is kérdem –, hogy más a magyar és a szerb nyelv logikája, szintaxisa, melódiája?

Saját írásaimat sohasem fordítom, hanem két eredeti művet írok, mert a nyelv nemcsak szókincs és nyelvtan, hanem szellemi, kulturális és történelmi kontextus, valamint személyes tapasztalat és érzelmi viszony. Persze léteznek nyelvi konkrétumok, például a magyarban nincsenek nyelvtani nemek, a szerbben nincsenek névelők, a magyarban hosszú-rövid magánhangzópárok vannak, a szerbben négyfajta hangsúly váltakozik. Kötött formájú versnél és dalszövegnél ezek fontos technikai elemek, ott a hallás és a ritmusérzék vezeti a tollat. Szabadversben és prózában kevésbé nyilvánvaló a szerepük, ott csak az érzésre hagyatkozhat az ember.

Trükkregény című műve mesteresszé, önéletrajz-variációk füzére és játék a trükkökkel és a tükrökkel. A hangok és a formák inspirálták, hogy remekművek szellemében írjon saját magáról?

Húha! Erre nem gondoltam! De elfogadom. Lám, mire képes a tudatalatti! Megrögzött olvasóként, irodalomtörténészként és tanárként egész életemben remekművek között forgolódtam, így hozzájuk kapcsoltam a regényemben megjelenő Ént. Igaz, eskü alatt nem merném sem állítani, sem tagadni, hogy az én vagyok. Ugyanakkor regényemet az általam trükkregénynek nevezett regénytípus mintadarabjának és egyben paródiájának szántam. Afféle cervantesi dolognak.

Több művének is főhőse Icsvics, aki operatőr, mindenben képeket lát. Ennyiben szándékosan ellenpontja az ön írói lényének?

Vagy egy vágybeli Én kivetülése irodalmi alakba. Gimnazista koromban festőnek készültem, családom egyik ága feltehetően egy mediterrán festődinasztiára nyúlik vissza a századok homályában. Utána fogok nézni a homályban és a képzeletemben, meglátjuk, mi sül ki belőle. Talán egy új regény.

A Szentendrei kvartettben is olvasható Az utolsó szentendrei szerb című regényének címe ironikus és melankolikus. Játékkal és empátiával szemléli a helyzetet. Felelősség és lehetőség is ez az identitás?

Szentendre jelkép, s egyben fantasztikus vagy szürreális nagy történet. Török kori menekülttábor, ahol néhány évtized alatt barokk kisváros született, hét templommal és képzőművészeti remekműveknek számító ikonfalakkal, aztán virágzás, majd hanyatlás, végül napjainkban, a szemünk láttára lejátszódó elkerülhetetlen, de elhúzódó kihalás, mint Akhilleusz és a teknős versenyfutása, azzal, hogy Akhilleusz most mindenképpen utol fogja érni a teknőst. De vajon mikor? Számomra valóban felelősség és írói kihívás az a tudat, hogy talán ismerem az utolsó szentendrei szerbet, csak nem tudom, ki az.

Műveiben a befelé táguló szövegterek és a valóságos helyszínek is fontosak, kivált a Budakalász és Szentendre közötti térség. Kérem ajánljon egy önnek igazán kedves helyszínt!

Talán Velence. Civilizációk találkozása, Bizánc a Nyugat szívében. Bizonyára nem véletlen, hogy a London, Pomáz című regényem kulcsfontosságú jelente Velencében játszódik.

Szegő János