Vigyázat, törékeny! – Nyáry Luca könyvbemutatóján jártunk

„Meg akarok halni és hazudtam neked”, írja Nyáry Luca könyvének főhőse a húgának. Mi vezethet idáig? Törvényszerű, hogy édesanyja elvesztése után kicsúszik a talaj egy kamasz lába alól? A Vigyázat, törékeny! nem csupán egy tehetséges fiatal szerző regénye, hanem korrajz és látlelet is, a szereplőké és a kamaszlété egyaránt. D. Tóth Kriszta, a WMN online magazin alapító-főszerkesztője faggatta a szerzőt a Margó záró napján.

A kötet ötlete

D. Tóth Kriszta a beszélgetést egy visszaemlékezéssel nyitotta: nagyjából bő egy éve, egy antológia kapcsán már felmerült Lucánál egy saját könyv gondolata, ami akkor még csak álom volt.

Luca bevallása szerint az irodalom minden műfajában szereti kipróbálni magát, tízéves kora óta alkot, negyedikes korában kezdett írni egy mesekönyvet a barátnőjéről. Korán elkezdett ezzel foglalkozni, aztán áttért a versekre. Tavaly jelent meg a feminista tematikájú antológia, az Egy feminista nem jár rózsaszínben…, és utána kérdezte meg Csapody Kinga, van-e könyvötlete, Luca pedig már egy ideje szerette volna megírni azt a sztorit, ami a Vigyázat, törékeny! alapját adta.

Személyes érintettségek

D. Tóth Kriszta ezután afelől érdeklődött, hogy mivel a szűk és tág ismeretségi körben biztosan lesz, aki magára akarja venni azt, ami a könyvben van, fel lehet-e erre egyáltalán készülni.

Luca már most azt látja, hogy vannak, akik beleképzelik magukat a könyvbe, és öt különböző embertől hallotta, hogy ők egy karakter. Erre nem lehet igazán felkészülni.

Az alkotási folyamatról

Kriszta annak a meggyőződésének adott hangot, hogy komoly sodrása van a regénynek, mintha – némi túlzással – eleve úgy született volna a szerző, mint aki ért a feszültségkeltéshez. Tizenhét évesen ez talán egy hozott adottság. Az a benyomása az embernek, mintha ez egy kiömlő szöveg lenne.

Luca megerősítette, hogy már a szinopszis 28 oldal volt, és az utolsó két fejezet kivételével a szöveg egyenesen, lineárisan épült fel benne. Nemcsak hosszú szinopszis, hanem playlist is készült a könyvhöz. Minden karakternek van saját dala. Az is kiderült, hogy Luca telefonon írta a könyv nagy részét. A slam- és versírás is telefonon megy, mert sokszor változtat a szövegen, másrészt útközben is szeret írni, a szöveg nagy részét repülőtéren írta, és mivel a telefon mindig nála van, azon dolgozik. Ez persze a szerkesztőnek nagy munkát adott. A testvérétől is kapott rengeteg tanácsot, hova tegye ki a vesszőket.

A szerző és a főhős különböző életkoráról

Egy anya elvesztése után nincs könnyebb vagy nehezebb, jobb vagy rosszabb időszak. Mennyire más a regény főhőse, a tizenhat éves Zsófi élethelyzete, mint a tizenhárom éves Lucáé?

Luca szerette volna, ha Zsófi egy kicsit fiatalabb, de aztán arra gondolt, nem baj, ha a főhős különbözik tőle, hiszen úgyis egy kicsit idősebbek olvassák majd a könyvet. Érdekesebbnek találta a tizenhat éves kort, és a könyv így jobban illik ahhoz a korosztályhoz, akinek szánta. Ráadásul a könyv írásakor is közelebb állt ehhez a generációhoz, amelyről írni akart. Máshogy menekül el egy tizennégy éves és egy tizenhat éves egy adott szituációból.

A traumákról

Zsófi egy elementáris veszteséget próbál feldolgozni az amúgy is nehéz kamaszkor során. Mintha egyre nehezebben venne levegőt, és olvasóként is ilyen élmény a könyv. Milyen volt ez írói szemszögből?

Luca megerősítette, hogy ez életének egy nagyon nehéz időszaka volt, és nem volt könnyű ezen újra átmenni, ugyanakkor terápiás hatással is volt rá, hogy kiírta mindezt magából. Bár a környezetében már sokan úgy gondolják, hogy erről nem kellene ennyit beszélni, ő most mégis fontosnak tartja, mert így dolgozza fel a történteket. A legtöbb embernek a generációjából csupán a médián keresztül van kapcsolata a halállal, emiatt pedig sokan azt érzik, hogy amikor a tévében kiírják, hogy egy évvel később, akkor már lehet boldognak lenni, és minden normális, és soha többé nem beszélnek róla, csak ha a sztori dramaturgiája megkívánja; viszont az életben ez nem így működik. A veszteség folyamatosan ott van, és nem tűnik el az életből.

D. Tóth Kriszta felidézte, hogy Kemény Zsófi író és slammer szerint „Luca olyan, mint egy forgószél, amit felgyújtottak”. Van egy lendület, ami ezt kihozza, nem marad belül.

Arra a kérdésre, hogy szerencsének érzi-e, hogy van egy ilyen tehetsége, Luca azt válaszolta, hogy mindenkinek van olyan tehetsége vagy hobbija, amin keresztül feldolgozhatja, ami éri, csak éppen ő abban a helyzetben van a könyv révén, hogy az ő veszteségét el is olvashatják az emberek, ami elég király dolog, de elég para is.

D. Tóth Kriszta ezt követően rákérdezett arra, a fiatal író hogy viseli a tabusítást, az eufemizálást. Luca úgy replikázott, hogy  nem csak ő nem viseli jól, hanem az egész generációja sem. Azt érzi itthon, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozik, van egy kollektív szabály, hogy nem beszélünk nyíltan dolgokról. Az interneten viszont senki nem tart meg magának semmit, ezért a kortársainak fura ez, és nem is viselik jól. Sokkal hamarabb túllett volna rajta, és sokkal kevesebb hülyeséget csinált volna, ha erről többet lehet beszélni.

A generációs különbségekről és hidakról

D. Tóth Kriszta ezután a Stanford Egyetem kísérletére hivatkozott, miszerint Luca korosztálya a velük történt dolgok 50-60%-át nem osztja meg a velük élő felnőttekkel.

Luca a generációja nevében őszintén kijelentette, hogy ők a kommunikációhoz vannak szokva, de a szüleik nem, ezért van köztük egy szakadék, és ezért nehéz egymással beszélni.

A beszélgetés zárásaként Kriszta a gondolatmenetet továbbfűző kérdést intézett Luca felé: „Ha tanácsot szeretnék tőled kérni, hogy tudnánk mi, szülők jobban kommunikálni?”

Luca frappáns válasza pedig úgy hangzott, hogy „amíg egy szülő azt érezteti a gyerekével, hogy lehet vele őszinte és nem fogja elítélni, és ha lehet kellemetlen dolgokról is beszélni, addig egy ilyen szülőnek egy gyerek el fogja mondani a dolgait”.

lirakonyvklub.hu / Kertész Edina