Rejtő Jenő (P. Howard): Fuss vagy fizess! – Elveszettnek hitt művek

Kiss Ferenc Rejtő-kutató ismételten egy olyan kötetet állított össze a rajongóknak, ami még biztos hiányzik a gyűjteményből.

Miről is van szó? Aki ismeri Rejtő Jenő munkásságát, az már találkozhatott a Szerencsés utat című színművel, amiről eddig úgy tudhattuk, hogy kétfelvonásos. Most azonban előkerültek a hagyatékból olyan kéziratok, amelyek, hiányosan bár, tartalmazzák a harmadik felvonást és az eredeti címet is, ami a Fuss vagy fizess!. Azért van egy kis csavar a történetben, ugyanis Kiss Ferenc talált egy operettet is Szerencsés utat címmel, amely, bár hasonlít az eredetileg megismerthez, mégis más.

Mindkét történet egy kéjutazást mesél el, melynek szereplői Budapestről indulnak, hogy Nizzában felszálljanak a hajóra, és Kairót érintve visszatérjenek a kikötőbe. A szereplők foglalkozása nagyjából megegyezik mindkét helyen, de a nevek változtak. Az ember azt hinné, hogy ugyanazokra a poénokra felépített két történet nem különbözhet lényegesen egymástól, és mégis. Az alapszituációban való eltérés nyomot hagy mindkét történetben, amire mai kifejezéssel leginkább a „reboot” a jó szó. Úgy látszik, hogy a XX. század első felében is alkalmazták ezt a módszert.

Pontosan nem lehet behatárolni, hogy Rejtő mikor is írta a két darabot, de úgy néz ki, hogy először a Fuss vagy fizess! készült el, amit pár évvel később szinte teljesen újraírt, és a Szerencsés utat címet választotta neki. A kérdés az, hogy miért érezte úgy, hogy újra kell írnia a történetet? Mi változott, ami miatt változtatott a szereposztáson és az alapszituáción? Ezekre szerintem már nem fogunk választ kapni.

A két történet nem tökéletes, mindkettőben vannak olyan logikai hibák, melyek igen zavaróak tudnak lenni olvasás közben. A kérdés az, hogy színpadon is ennyire nyilvánvalóak lennének-e ezek? A helyzetkomikumra és a félreértésekre épített történetek mulatságosak, és jó kikapcsolódást nyújtanak a nézőknek. Van benne pár ütős poén, ami olvasás közben is átjön, nem csak a színpadon, így előfordulhat, hogy az ember hangosan felnevet olvasás közben.

Mindkét esetben egy neves orvosdoktor kénytelen eljátszani a férj szerepét egy ismeretlen nő oldalán, aki az ő nevében foglalt kabint a hajón. Pontosabban a doktor nejeként mutatkozott be a kapitánynak, és elbitorolta annak kabinját. Tehát az alapszituáció adott. Ott az orvos, akit belekényszerítettek egy olyan szerepbe, amit ha az elején nem fogad el, megkímélhette volna magát a további kellemetlenségektől. De akkor történetünk sem lenne. Ahhoz pedig kellenek a félreértések és a kellemetlen pillanatok.

A „doktorné”-ről a mi hősünk semmit nem tud, így nem csoda, ha egyre szorultabb helyzetbe kerül, amikor kiderül, hogy egy kém is feljutott a hajóra, aki egy prominens utas életére akar törni. A jelek pedig arra utalnak, hogy ez a kém nem más, mint az ő „felesége”, akinek a leleplezése számára is kínos pillanatokat, sőt akár börtönt is jelenthet. Mindeközben egy körözött személy valóban feljut a hajóra, aki matróznak adja ki magát, bár fogalma sincs, mit is csinál egy matróz, és azt sem tűri el, hogy parancsolgassanak neki.

A színművet elolvasva úgy éreztem, ahogy haladunk a vége felé, egyre jobban belegabalyodott a szerző a történetbe, aminek következtében furcsa, nem nagyon értelmezhető dolgok kerültek bele. Talán ennek köszönhető az is, hogy a harmadik felvonás hiányzott a közölt műből eredetileg. Rejtő érezhette, hogy ezzel kell valamit csinálni… nem rossz, de a harmadik felvonásban előkerülő ellentmondások több kérdést vetnek fel a nézőben/olvasóban, mint amennyire választ kapunk. Lehetséges, hogy ezt ő is érezte, és pár évvel később újra elővette a színművet, hogy átírja, és javítsa a hibákat.

Az operett váza megmaradt, de teljesen más alapokon indította újra a történetet. Mivel az első darabot szerette volna átírni, így a poénokat és a főbb eseményeket megtartotta, de már az elején csúsztak bele hibák, amiket továbbgörgetett. Az igaz, hogy a fő szál ebben az esetben sokkal érthetőbb és kidolgozottabb, azonban ennek az ára az volt, hogy a háttérben folyó eseményekre nem jutott megfelelő hangsúly, így ide kerültek az ellentmondások.

Aki elolvassa mindkét művet, ami a kötetben van, abban felvetődik a kérdés, hogy mi lenne, ha a kettőt összeolvasztanánk. Van két félig-meddig kidolgozott történet, ahol az egyikben felmerülő ellentmondások a másikban nem léteznek, és fordítva.

Viszont az emberek szórakozni járnak színházba, és ha nem egy krimiről vagy drámáról van szó, hanem bohózatról, kabaréról, akkor a poénokra koncentrálnak, és nem a történetben megbúvó hibákra. A poénok pedig a párbeszédekben vannak, amihez Rejtő Jenő nagyon értett. A helyzetkomikum és a félreértések kiforgatása nagyon jól ment neki, aminek köszönhetően a néző/olvasó igen jól szórakozik előadás/olvasás közben. Szinte minden oldalra jut egy megmosolyogni való jelenet, vagy egy-egy beszólás, amin az ember jót nevet.

A romantikus darabok végén pedig győz a szerelem, mely minden akadályt leküzd, hogy a két szerelmes egymásé lehessen. Ráadásul itt nem csak egy pár szerelme teljesedik be, hanem kettőé is. De nem lenne igazi happy end, ha a kis mellékszereplőnk, akinek a legjobb poénokat köszönhetjük, nem távozhatna szabad emberként a hajóról. Igen, ő a kis „matrózunk”, aki mindent ért, csak éppen nem úgy, ahogy mondják neki.

Nemcsak Rejtő-rajongóknak nyújt szórakozást a kötet, hanem azoknak is, akik kikapcsolódásra és nevetésre vágynak. Kutatóknak és oktatóknak is ajánlott, hiszen a két művön keresztül be lehet mutatni azt is, hogy egy alapötletből, a főbb alkotóelemeket megtartva, mennyi történet keletkezhet egy-egy átírás során.

Forrás: Letya.hu